25.rész
A fél órából, több mint egy óra lett. Vásároltam, kávéztam, majd visszafelé beugrottam egy kifőzdébe. Egészen jól éreztem magam, amire ritkán volt példa az elmúl évek során, egy kicsit aggódtam is emiatt.
Szórakozottan kopogtam be a szállodai szobába, de pillanattal később pedig Christian ingerült arca jelent meg.
A tekintetén láttam, hogy mindjárt felrobban.
- Jöjjek vissza később?
Legyintett és elvette a táskákat.
Idegesen pakolt le a kanapéra, majd kis teakonyhába ment, én pedig megállapítottam, hogy sehol senki.
- Összevesztetek?
- Igen.
- A munka miatt?
- Igen.
- Miattam is?
- Igen.
- Szerintük hülye vagy igaz?
- Igen.
- Ma még bővített mondatban is fogsz hozzám beszélni?
Dühösen pillantott ki a konyhaajtón.
- Ezt most hagyd abba! – szól rám – Nem kell még idegesítened pluszban!
- Mit hagyjak abba? Azt hogy próbálom kideríteni, miért hasonlítasz egy főtt rákra? Egyenlőre te vagy taj paraszt! Ha érdekel! –emeltem fel a hangom.
Idegesen dörzsölte meg az orrnyergét.
- Sajnálom. Nem akartam rajtad levezetni. Elgurult a gyógyszerem.
- Vettem észre.
- Haragszol?
- Szarul esett.
Átölelt.
- Akkor most durci van? – cukkolt.
- Nem, most mosolyszünet. – bújtam ki a karjaiból.
- Ne csináld, kérlek. –mondta letörten.
- A másikkal is így viselkedtél?
- Másikkal?
Jelentőségteljesen néztem rá, de nem vette a lapot.
- Beverleyvel.
Láthatóan elkomorult.
- Ha lehetne, most ne erről ne beszéljünk.
- Csak úgy érdekelne!- váltam gúnyossá.
Tudtam hogy most ideges, fáradt, és sebezhető. Szándékosan bántottam. Dühös lettem.
- Nyolc évig éltem vele, persze hogy voltak vitáink! – támadott vissza.
- Vele is ilyen tuskó voltál, vagy ez csak az én kiváltságom?
Leült a fotelbe, és a kezébe temette az arcát.
- Ez egy hosszú és….. viharos, és…… nehéz kapcsolat volt. Már mondtam hogy mi lett a vége. Egyáltalán nem akarok róla beszélni. – közölte fáradt hangon.
Az arcán látszott hogy megviselték a feltörő emlékek, és az első vitánk.
- Jó. –közöltem élesen.
- Nem akarok tovább veszekedni.
- Én sem. – azzal sarkon fordultam, és elmentem.
Az utcán parkoló autómban ültem be éppen, amikor beért.
- Ez most mire volt jó? – pattogott.
- Azt mondtad vita lezárva. Részemről is.
Megragadta a karom.
- Gyere. – dünnyögte.
Kirántottam a kezem.
- Ne kezdjük ezt megint. – sóhajtott fel.
- Nem kezdek semmit! Csak folytatom!
- Alice.
- Ha normális leszel, akkor majd hívj fel. De lehet, hogy inkább vissza kéne menned a Milton Keynesbe, ahová tartozol. – ezt így nem ebben a formában gondoltam, hanem átvitt értelemben, hiszen az a gyár az élete része, de inkább sértésre sikerült, mint tényközlésre.
- Tudod mit, igazad van! Inkább tartozom hozzájuk, mint hozzád! – azzal elcsörtetett.
Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak.
Talán jobb lett volna nem piszkálni, de hát sosem tudtam parancsolni magamnak ha felhúzták az agyam, vagy ha mégis az komoly erőfeszítést igényelt, és nem tartott sokáig.
Kelletlenül ültem be a kocsiba, és ráborultam a kormányra.
- Pedig olyan jól indult….. Talán jobb lenne ha nem mondott volna le miattam a posztjáról….
Ráadtam a gyújtás, majd nem sokkal később besoroltam a forgalomba.
A gyár felé mentem, amikor valaki besorolt a mellettem lévő sávba és dudálni kezdett, majd integetett.
Nem láttam tisztán ki az, mert sötétített üveg volt mindkettőnk autóján.
- Megint festethetem újra. – morogtam magamban, amikor legutóbb az egyik rajongó lekapta a gépem, akkor újra kellett festetnem mert egész Tokióban rám vadásztak a rajongók és a fotósok.
Gázt adtam, és igyekeztem lerázni a követőmet, már a szerviz úton járta amikor még mindig a sarkamban volt.
Behajtottam a főkapun, leparkoltam, és paprikás hangulatban indultam meg a velem szembe hajtó fekete Porsche felé.
Csikorgósan lefékezett.
- Mi bajod van ember? Elmentek otthonról vagy mi a faszom van? Akadj le rólam megértetted, vagy rád uszítom a biztonsági őröket. – mutattam a két nagy darab portás felé.
Lehúzta az ablakot, én meg megdöbbenten.
- Csak beszélni akartam veled. –szabadkozott Christian.
- Feltalálták a telefont!
Erre a kezembe adta a mobilom.
- Nálam maradt, az egyik szatyorban volt.
- És most olvadjak el?
Kikapcsolta az övet, és kiszállt.
- Mára már elegem van. Nem léphetnénk tovább?
- Kérj bocsánatot!
- Tessék?
- Kérj bocsánatot amiért paraszt voltál!
- Ne hülyéskedj! Tudod, hogy nem szándékosan voltam az, amúgy pedig ha már itt tartunk, kettőnk közül te voltál az, aki szándékosan támadtál le egy fájó ponton. Te vagy az akinek elnézést kellene kérnie azért mert bele gázolt a lelkembe.
- Húzzál csak vissza a Red Bullhoz, az való neked, meg a dirigálás! –azzal otthagytam.
Pár órával később az egész egyre rosszabbnak tűnt, és kezdtem magam szarul érezni.
Tudtam hogy igaza van, de nem akartam engedni. Az a francos büszkeség.
A főnök is benézett, furcsállta hogy eltűntem. Érdekes arcot vágott, amikor elmondtam mi a helyzet.
Éjfél körül már ott tartottam hogy felhívom, és leszarok mindent, de akárhányszor elindítottam a hívást, utána mindig gyorsan ki is nyomtam.
Egy óra körül arra ébredtem fel hogy csörög.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése