Szinte észre sem vettem hogy néha hogy repül az idő. Amikor hetekkel később visszagondoltam a tesztre, nem sok mindent tudtam felidézni Ayrtonnal kapcsolatban. Alig láttam a pár nap alatt, rengeteget dolgozott, aztán pedig visszautazott Monacóba.
Annak ellenére hogy mennyire fel akart használni, és haverkodott, nem törte magát hogy keressen, én pedig úgy voltam vele, ha nem, hát nem.
Eddievel is ez volt, azóta színét sem láttam, szerintem rájött, már nem az ő oldalán vagyok.
Így egyenlőre nem kavarta senki a levegőt, és lélegzetvételnyi szünethez jutottam. Ennek pedig elmondhatatlanul örültem.
De…. De megint egyedül voltam.
A napok mindig ugyanúgy teltek, munka, alvás, evés, tévézés, internet.
Az egyik nap futár jött, és kaptam egy díszes meghívót, szép elefántcsont borítékban díszes fekete betűkkel feladó nélkül.
Kinyitottam, egy vastag, nehéz fekete mégis puha fogású luxus meghívó volt benne az elején:
FIA Prize Giving Gala, a hátoldalán egy szintén arany viaszpecséttel.
Kinyitottam.
„Tisztelt Ms. Takaya!
Ez úton szeretnénk tisztelettel értesíteni Önt, valamint gratulálni, amiért a FIA szervezésében
2012. évben rendezett Nippon, és Japán Formula 3 versenysorozatában kimagasló eredményt ért el, és amiért mindkét szériában a „2012 Évújonca Díj”-al jutalmazzuk.
A Gala:
2012. december 25. 18:30 Monte Carlo, Monaco, a Monte Carlói Sportklubban,
Megjelenés: Black Tie
Ön és kísérője megjelenésére számítunk! Meghívóját kérjük hozza magával a rendezvényre!
Reméljük mindképpen visszajelezz a lent megadott elérhetőségeken.
Üdvözlettel: FIA ”
Nagyot sóhajtva ledobtam a dohányzóasztalra.
- Miben menjek, és mégis kivel?
Félretettem, és igyekeztem elfeledkezni róla. Alig három hét volt már csak addig az estélyig, de még mindig nem adtam választ.
Semmi kedvem nem volt idegenek mellett ülni, jó pofizni, és petrezselymet árulni.
Bár ahogy végiggondoltam rájöttem, hogy Ayrton, és Eddie is biztosan ott lesz.
Még inkább meggyőztem magam, hogy nem megyek. Ha mindkettővel beszélnék az csak olaj lenne a tűzre.
Unottan kapcsolgattam a tévét december első szombatján, amikor megcsörrent a mobilom.
Christian volt az.
Kedvesen, mégis fáradtan beleszóltam:
- Szia.
Nem volt kedvem beszélgetni.
- Hello. Úgy látom rosszkor hívlak. –próbált vicces lenni, de szomorúan csengett a hangja.
- Nem, ráérek, csak hosszú volt az év.
- Értem.
- És te? Miért hívsz? – folytattam a morcos stílust.
- Mindenképpen kell indok? Barátilag már nem is érdeklődhetek? –próbált enyhülésre bírni.
- Na persze. – valahogy nagy felpaprikázott ez a barátság duma.
- Látom ma rám osztottad a bokszzsák szerepét. – közölte letörten.
- Valami bajod van talán hogy keresel?
- Nem. Semmi. Komolyan.
Szóval valami van. Felsóhajtottam.
- Elmondod?
Pár pillanatig hallgattunk.
- Hahó! Elmondod? – dörrentem rá.
- Csak jól jött volna egy barát…
Úgy tűnt ráférne pár ital, meg egy kis lelki támasz. És amikor nekem kéne? Akkor mindenki tesz rám, ahogy eddig.
Bár lehet hogy ő felvenné ha az éjszaka közepén hívnám? Vagy nem.
- Mesélj.
- Nem telefontéma, meg amúgy is. Mennem kell. Tárgyalásom lesz, csak gondoltam felhívlak, de úgy utólag pocsék ötletnek tűnik. –lett kissé ingerültebb.
- Most nem nagyon van melóm, és kicsit egyedül vagyok, antiszociális leszek ilyenkor. Befordulok. Ez nem neked szól.
- Mindegy.
- Figyelj, mi lenne ha átmennék Milton Keynesbe? Mindig is érdekelt a gyáratok, és rám férne egy pár nap emberek között. Csak felülök egy gépre, és…
- Inkább ne.
- Miért? Félsz hogy..?
- Nem. Tudod…- elhallgatott.
- Chris?
- Szóval itt vagyok Tokióban. A reggeli géppel jöttem, és csak húztam az időt, hogy felhívjalak e, vagy sem.
Az állam a padlón.
- Komolyan? Mért jöttél?
- Miattad….- bökte ki óvatosan.
Megint hosszú csend következett.
- Itt vagy még? –szólalt meg végül.
- Igen. Csak kicsit megdöbbentem, legalábbis azt hiszem…
- Ne haragudj, ez az egész rossz ötlet volt. Tartanom kellett volna magam ahhoz amiben megállapodtunk. – hadarta, majd mielőtt bármit mondhattam volna letette.
Próbáltam visszahívni, de nem vette fel.
Rákerestem a neten Tokió legjobb hoteljeire, és az első tízet elkezdtem sorban hívni.
A másodiknál már megtaláltam, a Continentálban foglalt szobát.
Felkaptam egy farmert, meg egy szürke pólót, és beültem a kocsimba, majd a szállóban tíz perc győzködés után a főportás megmondta a szoba számot.
Kicsit idegesen és tipródva, de végül bekopogtam.
Láthatóan megdöbbent.
- Szia.
- Szia. – mosolyogtam rá – Beengedsz?
- Persze. – ment arrébb – Bocs. Megleptél.
- Tudom.
Belementem, és leültem a kanapéra.
- Elmondod végre mi a baj?
Leült mellém.
- A telefonban úgy tűnt valami nagyon nyomja a szíved.
Megrántotta a vállát.
- Látom hogy valami van. Szarul festesz.
- Kösz.
Jelentőségteljesen pillantottam rá.
Megszólalt a mobilja.
- Ne haragudj, fel kell vennem. - és átment a hálóba.
Önállósítottam magam, töltöttem egy pohár jeges vizet, majd kimentem vele az erkélyre.
Hallgattam a város zaját, és közben túrtam egy cigit a táskámból, majd kis szerencsétlenkedés után rágyújtottam.
Neki dőltem a korlátnak, szívtam a cigit, és élveztem a kilátást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése