Bezártam magam mögött a tanulmányi osztály ajtaját, és nagyot sóhajtva kifújtam a levegőt. Végre.
Egy hét cirkusz után, elintéztem, hogy átvegyen a Gotham City University. Nem örültek neki, mert a tanév első hetében váltottam sulit, de csak megoldották. Halleluja.
Bár az eddig teljesített tárgyaimnak csak a felét voltak hajlandóak elismerni, így a hátra lévő egy év helyett, kettőt kell még járnom a jogi asszisztensire. Az élet szar.
Az órarendemre pillantottam alig húsz perc és kezdődik a Filozófiai alapismeretek órám, utána pedig a Művészettörténet. Mindkettő kötelező értelmiségi tárgy. És már korábban Chicagóban levizsgáztam belőlük, de ez senkit nem érdekelt.
Aztán volt még három jogi órám.
Átsétáltam a másik épületbe, és a büfében kértem egy kávét három cukorral és tejszínhabbal.
Többre úgy sem futotta, mire kifizettem a költözetőket, négy havi lakbért, és két félévi tandíjat rá kellett jönnöm, hogy alig maradt pénzem. Sürgősen zsetonra volt szükségem, gyorsan átnéztem a hirdetőt, de sehol semmit.
Raktáros munka, portás állás kilőve. Oda úgyis pasit keresnek. Beültem az előadóba az első sorok valamelyikébe, és még egyszer átfutottam az órarendet. Az estéim szerencsére szabadok, így lesz időm tanulni, munkát keresni, és remélhetőleg találni.
Az idős kövér professzor az ókori filozófusokkal kezdett, szinte mindent leírtam, amit mondott, de csak azért, hogy ne aludjak el. Amikor befejezte, átmentem a másik terembe, ott egy szemüveges negyvenes tanárnő – Mrs Wright - beszélt az őskori művészetről. Sok képet vetített ki, egészen érdekesen mesélt, ajánlott pár könyvet is, de a hallgatóságot velem ellentétben láthatóan nem érdekelte.
Mire este visszaértem a lakásba, teljesen kikészültem, az egész napos fejtágítástól.
Kimerülten rogytam le a régi nyikorgó ágyra. Álmosan néztem a plafonról málló vakolatot.
Jobbra nem tellett, meg kellett elégednem a rozoga asztallal, a törött lábú székkel, és törött csempés fürdőszobával, aminek a fugái közül egy óra sikálás után sem sikerült eltűntetni a koszt.
A beépített szekrényben ott lógott két farmer, pár póló, egy kicsit kopottas kosztüm, és jó néhány könyv.
Az éjjeli szekrényen álló ezer éves vekkerre pillantottam, már este hét elmúlt, aztán megakadt a szemem anya fotóján. Még most is nagyon hiányzott, éreztem, hogy ez egyre csak rosszabb lesz. Lefordítottam a képet.
Nem tudtam mihez kellene kezdenem az időmmel, tévém nincs, beadandó dolgozatról vagy elővizsgáról pedig még nem volt szó. Tehát tanulni nem kell, legalábbis még pár hétig.
Főzni akartam valamit, konyha híján viszont esélytelen.
Felkaptam a kabátom, és kimentem az utcára. A sarkon állt egy kínai kifőzde, átmentem, megrendeltem egy adag fűszeres tésztát, aztán leültem egy asztalhoz, és közben elkezdtem olvasni az egyik könyvet, amit Mrs. Wright említett.
Nagyon érdekes volt, a művészetpszichológiai részét elemezte őskortól a napjainkig, egyik kezemben a villával olvastam tovább.
A következő hetek nagyjából hasonlóan teltek. Munka lehetőség sehol, a válság már itt is mélyült, de rengeteg szabad idő révén az összes ajánlott, és kötelező irodalmat, amihez csak hozzáfértem sikerült átböngésznem. Reménykedtem még, hogy egy viszonylag jó átlaggal talán némi ösztöndíjat esetleg megpályázhatok.
Október közepével, pedig megérkezett az írásbeli dolgozatok időszaka is.
- Ez úton szeretném felhívni a figyelmüket, hogy aki nem teljesíti a két teszt mindegyikét elégségesre, annak sajnos csak a vizsgaidőszakban áll módjában javítani, szóban! –hangsúlyozta ki Mrs. Wright ismételten.
A kezembe adott egy lapot, felakartam írni a nevem, amikor rám nézett.
Eléggé megkedveltük egymást az utóbbi időben, főként, mert én órák után, még ott maradtam kérdéseket feltenni, és megvitatni pár teóriát.
- Igen?
- Zavarná, ha Ön mellé ültetnék valakit Miss Davis?
- Nem.
- Remek. Mr. Blake! Jöjjön csak ide, itt biztosan nem fogom megint puskázáson kapni! Adjon magának egy esélyt, és negyedik tárgyfelvétel után írja meg végre elégségesre!
Egy magas, jóképű, fekete hajú, barna szemű srác huppant mellém. Fekete bőrkabátot és pólót, kék farmert viselt. Látszott, hogy nem olcsó cuccok.
- Igen tanárnő majd megpróbálom. – közölte, de én mégis éreztem a szavak mögött megbújó dühöt.
- Helyes!
Azzal Mrs Warts tovább osztogatta a teszteket, a fiúval összenéztünk, majd vissza fordultam a lapom felé. Nagyon ideges voltam, de feleslegesen, egyáltalán nem voltak nehéz kérdések, gyorsan megírtam, és átnéztem.
Ahogy oldalra sandítottam, megláttam a szép szálkás betűs nevet: John Blake. Egy jó válasza sem akadt, nem tudtam eldönteni, hogy ennyire hülye a művészettörténethez, vagy csak lusta. Elnéztem a márkás őszi kabátot, a bőr sportcipőt, nem szűkölködött a pénzben, velem ellentétben. Nekem még téli ruhám sem nagyon akadt, nem hogy őszi cucc. Szóval inkább lazán veszi a tanulást. Mindegy. Nem az én dolgom.
Rám nézett, majd vissza maga elé. Nem tudom miért, de egy zsebkendőre felírtam neki az első oldal helyes betűit, majd lefordítva áttoltam a kezéhez.
- Nézd meg. – súgtam oda, miközben felálltam, és rábámultam kimeredt szemekkel.
- Miss Davis? – nézett fel a tanárnő.
- Kész vagyok. –léptem oda elé az asztalhoz, Johnt közben takarva, hogy átírhassa a válaszait.
Elvette és egy piros filccel bőszen javítani kezdte.
- Remek munka. Jeles. – tette le végül a tollat.
- Köszönöm.
- Akkor jövő héten.
- Igen tanárnő.
Felkaptam a táskám, és a jegyzeteimet, elkocogtam a lépcsőn, majd ki az előtérbe.
A büféhez mentem, úgy éreztem elájulok az éhségtől. De az a pár cent apró, ami még a zsebemben csörgött, csak egy kávéra volt elég cukorral, vagy egy sajtos szendvicsre.
- Egy kávét kérek cukorral. –döntöttem el.
- És a tejszínhab? –kérdezte az ötvenes kedves arcú eladó a pultnál.
- Sajnos nálam már hónap vége van. – mosolyogtam vissza fáradtan.
- Éppen most ment át Wright tesztjén jelessel, úgyhogy mosogató levet adjon neki! – kapta ki az egyik eredendően sportszakos srác - Mark Thomson- a kezemből a poharat, és a kukába dobta.
A kötelező testnevelés órákról már jól ismertem, igazi bunkó focista, aki mindig eltapossa a kisebbet. Úgy látszik, ezúttal én voltam a célpont.
- De fiúk! –nézett rájuk dorgálóan.
Gyorsan eloldalogtam, nem akartam balhét.
Este már alig álltam a lábamon, otthon még akadt pár dollár, de igyekeztem minél kevesebbet magammal vinni, így nem eshettem kísértésbe, hogy többet költök, mint szabadna. Maradt tehát a koplalás.
Fáradtan kullogtam le az egyetem külső lépcsőjén, amikor esni kezdett. Befordultam a sarkon, de valaki visszarántott, és lekapta a hátamról a táskát.
- Add a jegyzeteidet, nekünk jobban kell! – röhögött Thomson két másik haverjával, miközben a sárba lökött.
Belelapozott, és elém dobta.
- Ebből egy szót sem értek, milyen nyelven írtad ezt? – ordította.
- Gyorsírással.
Az egyik kiszórta a könyveimet a földre a másik elszakította a táskám és a közeli kukába tömte.
- Legközelebb úgy írj, hogy mások is el tudják olvasni, te kis bevándorló ribanc! – szorított a falnak.
- Nem vagyok a csicskád! –sziszegtem.
- Szerintem meg nincs választásod! –emelt fel a kabátom nyakánál fogva, és a falnak lökött. A hátamban éreztem a fájdalmat.
- Thomson! Nem volt még eddig elég bajod a rendőrséggel?
- Blake! Pont Wayne puli kutyája pofázik nekem? – ellökött, és a srác felé fordult.
A két másik Blakere támadt, de amíg elintézte őket – pár rúgással és ütéssel - addig Thomson a háta mögé osont, egy törött téglával a kezében.
- Vigyázz! – kiáltottam rá, de már késő volt, a fejét eltalálta az erős ütés, egy újabb és újabb, pedig a bordáit.
A földre esett, próbált nem elájulni és hadonászott.
Thomson előtte állt, lehajolt, még egy csapást akart rámérni.
Gyorsan lefogtam Markot, már amennyire tudtam.
- Most üss, egyenesen előre! – kiabáltam.
A következő pillanatban Thomson elterült.
Blake mellé térdeltem.
- Jól vagy?
Összevissza forgatta a fejét.
- Hol van?
- Leütötted. Elterült.
- Alig látok….- dörzsölte a szemét.
- Vérzik a fejed, gyere. –felsegítettem, és bele karoltam.
- El kell jutnunk az autómig. –rázta a fejét.
- Egy perc. Meg tudsz állni a lábadon?
- Azt hiszem miért?
- A jegyzeteim. – azzal elengedtem, és felkapkodtam a füzeteket a földről, majd gyorsan megragadtam – Gyerünk! Merre parkolsz?
- Hátul. – egymást támogatva hátra botorkáltunk.
- Nagyon vérzel. – pillantottam rá aggódva.
- Itt a kulcs. – tartott elém egy fekete öngyújtó szerű műanyag valamit – Tudsz vezetni?
- Igen, tűrhetően.
- Helyes.
Megfogtam, jobban megnézve a gyér fényben felismertem a pajzsot benne a bikával.
- Nyomd meg az oldalán található hosszú gombot. – magyarázta.
A parkoló egyik végében felvillantak az autó sárga lámpái.
Oda szlalomoztunk.
- Ez egy Lamborghini Aventador LP700-4 Spotted. –böktem ki, de figyelmen kívül hagyta a döbbenetem.
- Oké, és most nyomd meg hosszan a márkajelzést.
Megnyomtam egy kis fém rúd kiugrott a tartóból.
Távolról káromkodás hallatszott.
- Megvan. Elvileg ez a kulcs.
- Akkor dugd a zárba és fordítsd el, jobbra.
Az ajtó kinyílt. A kocsi elején átbotorkálva, beszállt az anyós ülésbe.
- Gyere! Már hallom Thomson hangját.
Gyorsan körbenéztem, és a parkoló másik végében ott álltak, és éppen kiszúrtak mineket. Beültem.
- Jézus, mint valami versenyautó. – nyögtem fel.
- Kulcsot a helyére.
- Oké.
- Vártó, pedig…
- Kormányváltós feltűnt. Ez menni fog.
Ráadtam a gyújtást, a motor süvítve, majd mélyen morogva életre kelt.
- Kapaszkodj.
Aztán enyhe gázt adtam, kifordultam a keskeny bevezetőre útra, újra gázt adtam, a visszapillantóban ugyanis láttam, hogy Thomsonék utánunk futottak. De elszámítottam magam, a főúti fejhajtó végére ugyanis már száznegyvennel repesztettünk, így hírtelen lefékeztem, hogy ne robbanjak be a forgalomba.
Blake előre esett.
- Bocs.
- Nézd a sebességmérőt is. –dörrent rám.
- Igyekszem.
Kitettem egy indexet.
Gyorsan kifordultam, és besoroltam a forgalomba.
- Megúsztuk.
- Remek. - sóhajtott fel a fejét fogva.
- Nagyon vérzik. Beviszlek a kórházba.
- Nem! –közölte szilárdan – Vigyél haza!
- És az hol van?
- Palisades.
Pont oda akar menni?
- Végig a főúton igaz? – már vagy tizenöt éve is megvan, hogy arra jártam.
- Nyomd meg a középső gombot és a GPS odavisz.
Középső gomb, megnyomtam egyet a jobb kéz felőli műszerfalon.
Erre teljes hangerőn megszólalt az Evanescence: Going under c. száma.
http://www.youtube.com/watch?v=CdhqVtpR2ts
Rájöttem, hogy a mellette lévőkkel lehet a hangot állítani, lekapcsoltam.
- Bocs. Egyébként jó szám.
- A GPS-en a középső gomb.
- Jól van. Értem.
- Útvonaltervezés…. Útvonaltervezés…. Ön nyolc mérföldre van a céljától.
- Remek. És merre menjek?
- Ön nyolc mérföldre van a céljától.
- Néha beakad.
- Vettem észre. – megnyomtam az újra tervezést.
Megszólalt egy rap szám instrumentál változata. (Majka - Belehalok)
http://www.youtube.com/watch?v=Fs4EyNeIS5A
- Látom, egy stílust hallgatunk.
- Nem tűnsz olyannak, aki szereti a depresszív zenét.
- Ha jellemezni lehetne a lelkiállapotomat – vettem be egy kanyart – akkor ezek a számok tökéletesen lefednék. Ez a kocsi befekszik a kanyarba, mint cica az ágyba.
- Tessék?
- Semmi. Egy filmben volt, és mindig el akartam sütni.
- Értem.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, majd a váltott a zene Evenescence: My Immortal.
http://www.youtube.com/watch?v=5anLPw0Efmo
- Nem lehetne egy másik számot hallgatni?
- Nem tetszik?
- Rossz emlékek.
- Értem.
Megnyomtam egy gombot, Eminem: Sing for the moment, elkezdtem mondani a szöveget, de ő is velem mondta.
- Tényleg szereted ezt a stílust…
- Igen.
Rákanyarodtam a mellékútra, ami a GPS szerint egy házhoz vitt.
A két fekete kovácsoltvas ajtó, rajtuk W betűkkel kinyílt előttünk.
Felhajtottam a kavicsos feljárón egészen a lépcsősorig.
Szép épület volt, régi stílusú mégis látszott, hogy felújított, vagy újonnan épült. Így sötétben nem tudtam eldönteni.
Kiszálltunk, és amíg feltámogattam a tölgyfal bejárati ajtóig, máris bőrig áztunk, a nehéz vas kopogtatóval kopogtam.
- Alfréd! Alfréd nyissa ki! – kiabált Blake.
Alfréd? Lehet, hogy azaz Alfréd? Akkoriban is itt dolgozott..
Az ajtót pár pillanattal később, egy hatvan felé járó idősebb komornyik nyitotta ki.
A semmit mondó arckifejezése egy pillanat alatt döbbentre, aztán rémültre változott.
Idősebb lett, de kétségtelenül ő volt az. Nem ismert fel.
- Segítene, alig tudom tartani. Nyögtem ki.
Ő is átkarolta a Blaket.
- Bruce úrfi! Bruce úrfi! – kiabált.
- Le kellene fektetni, alig áll a lábán, mindjárt elájul.
- Erre. –terelt jobbra egy nagyobb szoba felé.
Nehezen lefektettük, Alfred a kezembe nyomott valami fehér kendőt.
- Szorítsa a sebre! Hozok kötszert.
- Rendben.
Próbáltam pofozgatni.
- Ne aludj el.
- Igyekszem.
- Mi történt? – rontott be egy magas, fekete hajú, jó képű, fekete pólós és melegítő nadrágos férfi spotcipőben.
Szinte azonnal arrébb tolt.
- Mi történt? – kérdezte élesen.
- Bruce?
- Látsz egyáltalán?
- Csak foltokat.
- Mit műveltél? – dörrent rá.
- Engem védett meg. Megtámadtak az egyetemnél. – böktem ki.
Felállt és rám nézett.
- Bővebben?
Közben bejött a komornyik, egy tálcán kötszerekkel.
- Fejbe verték egy téglával, és kapott a bordáira is.
- Remek. Mert te soha nem tudsz meglenni baj nélkül. – fordult Blake felé.
- Bajban volt! – fakadt ki most már a másik is.
- Mindig ezt mondod!
- Esetleg segíthetek ? – érdeklődtem óvatosan.
- Azt hiszem elkelne Miss…? – nézett rám kérdően Alfréd.
- A keresztnevem Ami. Szólítson csak így.
- Rendben.
Amennyire tudtam kitisztítottam a sebet, ő összeragasztotta.
- Látszólag nem komoly.
- Sokkal jobban vagyok. – ült fel – A látásom is javult. John. – nyújtott kezet – És kösz a segítséget.
Megeresztettem egy félszeg mosolyt.
- Azt hiszem, a köszönömmel én tartozom.
- Szívesen. Rendes volt, hogy segítettél Művészettöriből.
Megrántottam a vállam.
- Értem. – azzal felálltam a kanapéról – Jobb, ha megyek.
- Haza viszlek.
- Kizárt! – mondtuk egyszerre Bruceal, egymásra is néztünk.
- Jobb ha ott maradsz ahol vagy, és ma már nem csinálsz több zűrt! – fakadt ki.
- Megoldom, ahogy néztem, pár száz méterre van egy buszmegálló, és utána pedig vasútra szállok. De kocsiból kivenném a jegyzeteimet.
- Veszélyes!
- Te mára már eleget hősködtél, amit ahogy rád nézek holnap már bánni fogsz. Pláne a fejed. – gúnyolódtam – Viszontlátásra. – azzal az ajtó felé mentem.
A bejáratnál ért utol Alfréd.
- Máris visszaadom a kulcsokat, de kivenném a füzeteim.
- Köszönjük.
- Mit? – néztem rá zavartan.
- A segítséget.
Biccentettem. Kivettem a cuccom, belöktem a kocsi ajtót, és megszédültem.
- Jól van Ami. Nagyon sápadt.
- Persze. Csak kicsit strapás volt a mai nap. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Miért nem marad itt egy kicsit? Gyorsan átmosom és kivasalom a ruháit, csupa sár, és vér, csak egy két óra. És azt hiszem a vacsorából is többet főztem, ahogy szoktam. Blake úrfi is biztosan örülne. – mondta kedvesen, de láttam az arcán, tudja, szegény vagyok, segíteni akart.
Nagyon hívogató ajánlat volt, meleg zuhany, tiszta vasalt ruha, és végre rendes étel, túl csábító, nem fogadhattam el, másnap csak még nyomorultabbul éreztem volna magam.
- Köszönöm, de nem. Késő van, és igyekeznem kell, hogy elkapjam az utolsó buszt és vonatot.
- Merre lakik?
- A város másik végén. Fáradt vagyok, szeretnék pihenni. De nagyon kedves. –próbáltam ismét mosolyogni.
- Akkor engedje meg, hogy elvigyem a megállóig, ne az esőben menjen.
- Nem kell tényleg. Már alig csöpörög. Inkább tartsa szemmel azt a két pasit ott bent, mielőtt egymás torkának esnek. – sóhajtottam fel.
- Nem egészen olyan a helyzet, amilyennek tűnik.
Bólintottam.
- Viszont látásra Alfréd.
- Viszontlátásra kisasszony.
Lesétáltam a lépcsőn.
Húsz perc séta után elértem a megállót, a menetrend szerint már elment az utolsó busz, és csak reggel három körül jön új.
- Ez nem az én napom. –sóhajtottam.
Az eső újra rákezdett. Elindultam az út mentén a városba.
Hajnal kettőre értem haza, mivel végül sikerült elcsípni egy éjszakai járatot.
Ázottan fáradtan, éhesen terültem el az ágyon.
Kimerültem, rázott a hideg. Magamra húztam a takarót, és elnyomott az álom.
Másnap reggel mindenem fájt, köhögtem, képtelen voltam felkelni.
Először folyt rólam az izzadság, később pedig éreztem megfagyok. Aztán elájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése