14.rész
John Bruce szobája előtti széken kávézott.
- Szia. – ültem mellé – Ez ma már hanyadik?
- Nem tudom. – dörzsölte meg a szemét.
- Leváltalak. Menj haza, reggel visszajössz.
Nyújtózott egyet.
- Igen, jó lenne.
- Mi tart vissza?
- Megakarom várni, hogy felébredjen, amikor magához tért, még félig az altatás hatása alatt volt. Szinte azonnal vissza is aludt.
- Konkrét, vagy csak úgy…
- Azt mondta fedezzem hátulról…. – bukott ki belőle.
- Kitalálom, önállósítottad magad.
- Igen. Ha nem kellett volna rám is vigyáznia, akkor észreveszi a támadót.
Megsimogattam a hátát.
- Ez az éjszakai kóborlás, nem életbiztosítás. Te is tudod, és ő is. Jól van, felépül, többet nem tehetsz.
- Irtó pipa volt, és igaza is van, meg is halhatott volna, ez egész az én hibám! Nyűg vagyok a nyakán!
- Ezt ő mondta?
- Nem így, de a lényeg ez.
Átöleltem.
- Egy darabig most úgysem szaladgálhat, helyette is tedd meg, amit lehet.
- Azt mondod?
- Azt. De légy óvatos. Apropó megvan a tőr? – súgtam oda.
- Meg.
- Akkor nyomozz egy kicsit.
- Inkább itt maradnék.
- Egyedül is tudom őrizni, meg aztán Fox és Alfred egyedül vannak a házban. Haza kell menned, megnyugtatni őket.
- Hívsz ha bármi van?
- Persze. Kocsival jöttem, de te inkább taxival menj, nem kellene vezetned.
- Igazad van. – dörzsölte meg a homlokát, aztán elment.
Elnyúltam a széken, és néztem a plafont. Később a nővérkék éjszakai ellenőrzést tartottak.
- Jó estét. – köszöntem a negyven körüli kissé túlsúlyos, kedves arcú ápolónőnek.
- Jó estét. Miért nem megy be? Az ágy mellett van egy kényelmesebb fotel.
- Hát ha szabad…
- Igen.
Bent félhomály uralkodott, a reluxa résein át besütött a holdfény. Bruce arca egészen nyugodtnak tűnt, aludt, de a karjában lévő kanülre több féle infúziót kötöttek, és a mellkasára is érzékelőket tettek. A műszerek halkan csipogtak.
Letelepedtem, és az karfán talált takarót is magamra terítettem.
Egy ideig még néztem, ahogy pihen, majd éreztem, hogy az én szemem is leragadt.
- Ami… Ami…Ami.
Kinyitottam a szemem, de még alig ébredtem fel.
- Ami.
- Bruce? – motyogtam, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.
Hunyorognom kellett az erős fénytől.
- Alfred?
- Hm? – néztem rá – A kastélyban. John is hazaküldtem, eléggé padlón volt.
Pislogott, hogy érti.
- Kérsz valamit?
- Mit mondott az orvos?
- Pár hétig itt kell maradnod, Fox gondoskodott róla, hogy így is legyen.
- Remek. – kezdett el matatni az infúziós csövekkel, megfogtam a kezét – Azokat hagyd békén.
- Jól vagyok.
- Pár órája műtöttek!
- Nincs semmi bajom, minden rendben!
- Ha nem maradsz nyugton, felszakadnak a varratok!
- Semmi….- ült fel hírtelen, de abban a pillanatban felkiáltott, fájdalmasan az oldalához kapott megrántva ezzel a kezéből kilógó csöveket, így az infúziós állvány a fölre esett, a lendület meg kirántotta a kanült.
Beszaladtak az ápolók a hatalmas csörömpölésre, és ordításra.
- Mi a folyik itt?
- Rájött a mehetnék. – sóhajtottam fel, miközben éppen a vérző karját próbáltam elszorítani.
- De én.. – nyögte.
- Mr. Wayne, ha ezt a cirkuszt nem hagyja abba, akkor azonnal benyugtatózom! – fakadt ki a főnővér.
Hívták az orvost, aki megnézte a varratokat.
- Pár felszakadt…- hümmögte – Kap fájdalom csillapítót, és egy kis altatót, én meg rendbe teszem a sebet.
A másik karjába közben szúrtak egy új vénát, és megint rákötötték az infúziót.
A morfiumtól teljesen elkábult, alig tudott magáról.
Hadonászni kezdett, így megfogtam a kezét. Néhányszor elcsukódott a szeme, de mindig felriadt.
- Kemény pasas. – öltögetett nyugodtan a doki.
- Miért? Mert máris haza akar rohanni?
- Még van ereje küzdeni az altatóval, mások egy ekkora adagtól már kidőltek volna.
Végül azt hiszem győzött a kimerültség, és a gyógyszer, mert elszundított.
- Na ez kész. – tette fel a kötést – Többször nem stoppolom meg.
- Nem fog felkelni. – szögeztem le.
- Helyes. Viszlát.
Bólintottam.
Álmában tovább szorította a kezem, ezért kénytelen voltam, közelebb húzni a fotelt, így viszonylag kényelmesen össze tudtam benne kucorodni.
De ezen után nem tudtam elaludni, később rápillantottam a telefonomra.
Hajnal három is elmúlt már. John órákkal korábban írt egy smst. Semmi extra, csak megnyugtatásként, hogy a házban minden rendben.
Később Bruce mocorogni kezdett, felébredt.
- Hello. Lenyugodtál végre?
Bólintott.
- Kérek egy kis vizet.
- Oké. – a csaphoz mentem, és az egyik poharat megtöltöttem.
Megfogtam a fejét, és a szájához tartottam.
- Ennyi elég. – vettem el, amikor a felét már megitta.
- Szétreped a fejem.
- Kérjek egy tablettát?
- Nem. Pont a morfin miatt van.
- Próbálj meg pihenni.
- Bizsereg a seb.
- Múlik az érzéstelenítő.
Megpróbált megmozdulni.
- Igen. Vettem észre.
- Hol fáj?
- Mindenhol.
Elmosolyodtam.
- Más dolgom is lenne, mint itt feküdni! – dühöngött.
- Ha nem pattogsz, gyorsabban gyógyulsz, és hamarabb haza mehetsz.
- Nehéz tétlenül ülni itt. – tárta szét a karját.
- Alfred reggel bejön, hozassak be vele valami könyvet, vagy…
- Majd felhívom, hogy mire van szükségem. Nem kell dada!
- Jól van. – sóhajtottam fel, majd hátra dőltem.
- Sajnálom. – fogta meg a kezem, de elhúzódtam – Tényleg.
- Jó. – álltam fel – Iszom egy kávét.
- Ami… Ami. Nézz rám! – kérte nyomatékosan.
Mérgesen vágtam le magam az ágyára, ami ennek hatására megrázkódott.
- Ez fájt. – nyögött fel.
- Tényleg?
Válaszképpen egy kissé ingerült pillantást kaptam, de elmosolyodott.
- Megérdemeltem. – fogta meg a kezem – Köszönöm. – mondta komolyan.
- Mit?
- Hogy itt voltál. –fogta meg újra a kezem.
- Megígértem Alfrednak.
- Értem.
- Cserébe a felvigyázásért, még az Astont is elhozhattam.
- Nagyvonalú volt.
- Mint mindig.
Hosszan egymás szemébe néztünk, majd megragadta a könyököm, és közelebb húzott.
- Mire készülsz?
- Gyere. – addig húzta tovább a karom, amíg át nem öleltem.
Óvatosan oda bújtam, és a fejem a mellkasára hajtottam.
Lehunytam a szemem.
- Ez nem több mint ideiglenes illúzió.
- Ez nem az.
- De igen. –suttogtam – Ami reggelig tart.
- Akkor élvezzük ki. – szorított magához.
Belefúrtam az arcom a vállába, és nagyot sóhajtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése