Batman: The Dark Knight Return – New Ray of Hope 9.

9.rész

- Kisasszony, ideje felkelni. – közölte valaki hangosan.
- Sötét van. –morogtam.
- Talán nyissa ki a szemét.
Megtettem, majd Alfred arca jelent meg.
- Hány óra van? – nyögtem – Szétmegy a fejem.
- Délután kettő.
- Mi? – ültem fel azonnal.
- Bizony. –tett elém egy reggeliző tálcán, kávét, és pár zöldséges sonkás szendvicset.
Az ágy támlájának dőltem.
- Csak későn tudtam elaludni. – néztem rá fáradtan.
- Próbáltam délelőtt kétszer is ébreszteni, de esélytelennek tűnt, tíz perc elteltével sem mutatott semmilyen reakciót.
- Ha mélyen alszom akkor nehezen kelek fel.
- Igen, már rájöttem. – gúnyolódott.
- Sajnálom, tudom, hogy segítenek kellett volna.
- Igazából nem akadt semmi eget rengető, minden kész, egy óra és hozzák az ételeket is.
- Bruce nagyon mérges? – tapogatóztam.
- Bruce úrfi este kártyapartira ment, még alszik.
- Kártyapartira? – döbbentem meg.
- Igen.
- Értem. Ezt megeszem és leviszem a tálcát.
- Ahogy óhajtja.
- Alfred?
- Igen kisasszony?
- Sokat hazárdírozik?
- Nem, nem kedvelem a szerencsejátékot.
- Tudja, hogy nem magára gondoltam.
- Valóban?
- Alfred.
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie.
Bólintottam, majd elgondolkodva haraptam bele a szendvicsbe.
Egy órával később, egy farmerban és pólóban leszaladtam megnézni, mi a helyzet.
Láthatóan tényleg nem kellettem.
A konyhába mentem, hogy igyak egy pohár gyümölcslevet, éppen kivettem a hűtőből, mikor Bruce egy kinyúlt fekete pólóban, és melegítő nadrágban támolygott be.
Szét sem nézve leült. Olyan volt, mint akin átment az úthenger.
- Alfred – borult az asztalra – főzzön nekem egy kávét.
Nem szóltam semmit, csak hozzáláttam.
Pár pillanattal később halkan szuszogni kezdett. Elaludt, méghozzá jó mélyen.
Egy serpenyőbe bedobtam pár kolbászkát, felvágtam némi paradicsomot, paprikát, uborkát, répát, felbontottam egy konzerv kukoricát, fűszerekkel majonézzel összekeverve kész is volt a saláta. Egy kis pirítóst, lekvárt, és vajat is tettem az asztalra, de semmi reakció.
Megráztam a vállát.
- Bruce. Bruce…. – lehámoztam az egyik kezét az arcáról, és az orra alá dugtam a kávét.
Nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét, kellett pár pillanat, amíg felfogja mit lát.
- Ami.
- Szia. Itt a reggelid. – adtam a kezébe villát – Egyél, mert mindjárt négy, készülnöd kell, pár óra és jönnek a vendégek.
- Vendégek?
- A karácsonyi parti. – ültem mellé.
- Igen. Persze. – dörzsölte meg a fejét, majd bekapott egy kis salátát – Ez egész jó.
Bólintottam. Bejött Alfred.
- Látom végre hajlandó enni is.
Nem kapott választ, mert Wayne közben a kolbásszal harcolt.
- Ez angol reggeli? – érdeklődött a terítékre pillantva az öreg.
- Nem tudom, összedobtam valamit, amíg az asztalon aludt.
- Értem. Ha szó Bruce úrfi szó nélkül eszik, akkor feltehetően ízlik neki.
- Szóval ez dicséret? Jó majd felírom a kéménybe. – mosolyodtam el – Na jó. Megyek készülni.
- Tegnap vettél mobilt? – szólt utánam Wayne.
- Igen.
- Csak mert a mappában amit Alfred ideadott, nem találtam meg a számlát.
- Tudok róla. Szándékos volt.
- Szabad tudnom miért?
- A saját pénzemből vettem.
- Odaadtam a kártyát, hogy azzal fizess.
- Igen, de mivel én fogom használni, és feltehetően nem csak munkára, így egyszerűbbnek tűnt.
- Célszerű lett volna, okostelefont választanod, amiben van…
- GPS, email, fax, sms, mms küldés és fogadás funkció, megjelennek rajta a tőzsdei és napi hírek, meg az időjárás. Megnyugtatlak olyat választottam. Jah és aksija is elég erős, de vettem hozzá tartalékot, ha lemerülne napközben ne legyen gond. Tovább víz, ütés, és porálló. Egyéb kívánság?
- Kérném a számot.
- Afrednak már megvan. – azzal otthagytam.
Egy hosszú zuhanyt követően, a délután további részében, egy köpenyben és papucsban keresgéltem a cuccaim a szobában. Szerencsére minden meglett, dezodor, parfüm, szemfesték, melltartó, és alsónemű is. Kivasaltam a hajam, és megállt a tudomány, nem tudtam mit kezdjek vele, eszembe jutott az internet, rákerestem egy egyszerű feltűzési módszerre, amit még én is meg tudtam csinálni. Két régebbi fekete csillogó papírvirágos hajcsattal tűntettem el a többi kis kapcsot. Stabilan állt, és egészen tisztességesen festett.
Kopogtak.
- Igen? – nyitottam ki.
- Jól áll. – mosolyodott el halványan.
- Gondolom nem ezért jöttél Bruce.
- Alfred figyelmeztetett rá, hogy nem lenne helyes, ha egyedül jelennél meg. Így arra gondoltam, lehetnék a kísérőd.
- Nem. –szögeztem le keményen – Ha már mindenki bement a nagyszalonba, majd én is csatlakozom. Semmi szükség a nagylépcsős jelenetre. Nem égetem le magam máris azzal, hogy eljátszom a barátnődet! – azzal bevágtam az orra előtt az ajtót.
- Idióta!
Egy óra mérgelődés után lenyugodtam, már csak a sminken tipródtam. Végül egyszerűen kihúztam vízálló tussal, felraktam némi arcpírt, és halvány rúzst. Körmöm meg csillámos fekete lakkal festettem ki, csak azért is. A ruha és a cipő volt az utolsó. Megnéztem magam a tükörben, és döbbenten konstatáltam, még mindig illek a lenti társaságba. Bármennyi szörnyűségen is mentem át az elmúlt pár évben, nem hagyott nyomot rajtam, olyan voltam, mint régen.
Az órára pillantottam, mindjárt fél kilenc. Kiosontam a nagylépcsőhöz, az előtérben már csak páran lézengtek, gondolom Bruce beszédére várva már mindenki a teremben tódult.
Gyorsan lesiettem, és beosontam. Alfred oldalt állt.
- Ügyes. Alig vették észre. – közben a társaság közepén álló főnökét figyelte.
- Köszönöm Mr. Alfred. – néztem rá.
Felém fordult. Egy pillanatig nem szólt semmit.
- Nagyon csinos. Egyszerű, mégis figyelemfelkeltő.
Bólintottam, és közben lehunytam a szemem.
Felém tartott egy tálca pezsgőt, elvettem egy poharat, és ittam egy kortyot.
- Ha nagy a nyüzsgés legyek én a mentőangyal?
- Igen. Ő ott – mutatott egy idős őszülő afroamerikai pasira – Mr Fox, az igazgató tanács vezetője. Jó barátunk, sokat fog vele találkozni. Vele legyen kedves a későbbiekben.
- Értem. A többiek pedig – mutattam feltűnően pár másik férfira – a tanács többi tagjai. – felsoroltam a nevüket, és amit tudtam róluk.
- Kiváló.
- Pár arc még a régmúltból ismerős. Alfred, ugye Bruce nem fogja említeni az apám nevét?
- Nem. Önt mindenki Davisként ismeri.
- És ez maradjon is így. Nem akarok hírtelen újra előkerült ismerősöket.
Bólintott. Közben Waynet körbe fogta egy csapat újságíró és fotós, akik hivatalosak voltak a bulira.
- És Alfred? Ne játssza a kerítőt, nem áll jól magának. John merre van? Napok óta nem láttam, és beszélnem kell vele. – az öreg fürkészően sandított rám – Ne aggódjon, nem fogok vele ordítani a vendégek előtt.
- Azt már Bruce úrfi megtette.
- Összevesztek?
- Igen. De néha megesik, John úrfi ilyenkor csak a parti végére kerül elő.
- Beszéljek vele?
- Tekintve hogy Ön miatt kaptak össze, a magam részéről nem tartom jó ötletnek.
- Azt javasolja, dugjam homokba a fejem?
- Egyenlőre. Ha elül a vihar, akkor könnyebben szótért majd mindkettejükkel.
Nagyot sóhajtottam.
- Úgy hiszem odamehetne segíteni. – bökött Bruce felé.
- Odamehetnék, de nem teszem. Egyenlőre még egy kicsit hagyom had kínozzák a piócák, hátha akkor végre leszáll a magas lóról. Utálom, ha egy pasi azt hiszi nyert ügye van.
- Miért, nincs?
- Alfred a könnyű győzelem, kevésbé izgalmas. Vagy tévedek? – ittam bele újra a pezsgőbe mosolyogva.
- Van benne igazság. – ismerte el, majd tovább sétált a vendégeket kínálva.