42.rész
Csak ültem Kimi ágya mellett, és bőgtem, aztán mikor már nem volt több könnyem, akkor csak néztem, ahogy alszik.
Az orvosok szerint „csak” belőtte magát, és semmi komoly. Nem volt túladagolás, és fertőzése sincs a tűtől, de hogy bármi mást elkapott e az csak pár nap múlva derül ki.
Fáradt voltam, és kimerült. Egy nyugodt hétre vágytam, és sok alvásra.
Összekulcsoltam a kezem és rátettem Kimi kezére, és ráborultam.
Elkezdtem imádkozni, pedig nem szokásom. Arra kértem azt valakit ott fent az égben, ha létezik, akkor adjon egy kis boldogságot, és nyugalmat, mert ha nem akkor nem tudom mi lesz. Sem velem, sem Kimivel.
Azt hiszem elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy valaki a hátamra teszi a kezét.
Azonnal magamhoz tértem és ránéztem.
Seb volt az, mögötte Bruno meg Heikki. Szarul néztek ki.
- Szia…- mondta csendesen.
- Sziasztok….
- Hogy van?
- A doki szerint csak belőtte magát. Nem túladagolás. – kihangsúlyoztam a csak - ot.
- Nem tért még magához? –érdeklődött Heikki.
- Nem.
Felálltam, és majdnem összeestem Seb kapott el.
- Hűűű. –nyögtem ki.
- Ki vagy merülve.
- Nem, nem jól vagyok.
- Vagy a fenét! –csattant fel Bruno. - Inkább pihenned kéne nem szaladgálni itt, pláne egy műtét után.
Ránéztem Sebre, ő meg bűnbánóan vissza.
- Mióta tudjátok?
- Mióta Seb szólt, hogy pattanjunk gépre Kimi miatt. Mert ugye nekünk szólni luxus. –morgott Heikki.
- Heikki kérlek, épp elég nagy cirkusz volt így is.
- Tudjuk.
- Apropó Seb. Ha egyszer pletykát akarok terjeszteni a boxutcában hozzád fordulok jó?
Szegény srác letört mint a bili füle, behúzta a nyakát, és bekussolt.
Megsajnáltam, szegénykém jót akar, csak néha előbb cselekszik aztán gondolkodik. Olyan kis naiv.
- Ne haragudj. Nem érdemelted meg….
- De! De igen! Nem bírok a számra ülni, ha nem szólok Kiminek akkor most nem tartana itt, és te sem lennél kiborulva…
Átöleltem Sebet.
- Spongyát mindenre.
Bólogatott.
- Alig pihentél valamit… nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? –érdeklődött halkan.
- De. Nagyon fáradt vagyok, és fáj a hasam is….
- Ettél ma valamit?
- Nem.
- Gyere elviszlek hozzám, a fiúk meg maradnak.
A szívem itt maradt volna, de a testem ki volt merülve teljesen, nem tudtam dönteni.
- Alszol pár órát és visszajöttök. – mondta kedvesen Bruno.
- Nem is tudom.
- Össze fogsz esni, és még nem vagy jól lásd be. – erőltette Heikki is.
- Jó nekem a széken is. Még maradnék, majd később megyek.
- Mikor amikor nem jössz hanem, mi viszünk ölben? –érdeklődött Bruno csípősen.
- Kérlek! – szóltam rá.
Mély levegőt vettem, és behunytam a szemem. Állva el tudtam volna aludni.
Kimi felé fordultam, és ránéztem, ő meg vissza nézett rám.
- Ébren vagy? –kérdeztem meglepődve.
- Igen. – mondta egykedvűen.
- Mióta?
- Már egy ideje.
- Hála Istennek jobban vagy. – nyögtem ki és lerogytam a székre.
- Nem is voltam rosszul, nem értem minek ez a nagy felhajtás. Nem kell itt ülnöd velem. – közölte hidegen.
Azt hittem rosszul hallok, ránéztem, és megint a régi Jégember. A hideg, a közönyös, a távolságtartó, az érdektelen, a szívtelen.
Nekem már ehhez nem volt erőm. Nem volt erőm harcolni, ahhoz sem volt erőm, hogy ülni tudjak a széken. Becsuktam a szemem. Ha megfeszülök, sem megy. Már minden határon túl voltam, próbáltam neki segíteni, lefeküdtem vele, összevesztünk, kibékítettem a haverjaival, beleszerettem, majdnem szültem neki egy gyereket, összevakartam a drogos mocsokból, és itt ülök mellett alig két nappal egy abortusz után, mikor pihennem kéne, szeretem, bármit megtennék érte, és még ez is kevés. Kész vége.
Életemben először feladtam.
Szar érzés volt. Ritka szar. Kinyitottam a szemem és ránéztem Kimire. Ahogy találkozott a tekintetünk, meglepődött. Felálltam a székről, és Sebre néztem.
- Seb kérlek vigyél ki a Zürichi reptérre. – mondtam csalódottan, és vérző szívvel.
- Hová? – kérdezte döbbenten.
- Ahova mondtam. Elmegyek. Nekem ehhez már nincs elé erőm.
Bambán bámult rám, ahogy a többiek.
Elindultam kifelé a szobából, de az küszöbön még megálltam és visszanéztem Kimire, láttam rajta, hogy nem érti, hogy most mi van.
- Minden jót Raikkonen. – mondtam fapofával, de hogy honnan volt erre erőm nem tudom.
Kisétáltam. Seb a kórházi bejáratnál ért utol.
- Jól vagy?
A nyakába borultam és bőgtem. Megint.
- Vigyél el innen minél gyorsabban jó? –mondtam két szipogás között.
- Angie mi lenne, ha ma nálam aludnál, és pihennél, reggel kiviszlek amelyik géphez csak kéred…
- Jó…
- Gyere.
Átkarolt, és elindultunk.
Hallottam, hogy valaki trappol a hátunk mögött.
- Ne állj meg… Kérlek ne állj meg… - suttogtam Sebnek, és bele kapaszkodtam.
- Angel! Angel! Várj! – Kimi hangja volt.
- Ne állj meg Seb! Kérlek… suttogtam.
- Angel! Kérlek! Hallod?
Ránéztem Sebre, tanácstalan volt. Nemet intettem a fejemmel.
Kimi beért minket. Elém állt.
Kórházi ruha volt rajta, és mezítláb volt. A karjában már nem volt ott a kanül, sem a műszerek a mellkasán.
- Mit akarsz még tőlem? Azt mondtad, menjek el, elmegyek. –mondtam keserűen.
- Ne menj el!
Kirángattam magam Seb kezéből.
- Te nem vagy eszednél! – kiabáltam rá – Elegem van, nem bírom tovább. Ha ott vagyok, amikor szükséged lenne rám, elzavarsz, vagy a szüleid zavarnak el, ha meg nem vagyok ott esz utánam a fene! Nekem túl sok, ami az utóbbi három hónapban köztünk megy! Tedd tönkre magad, ahogy akarod engem, már nem érdekel.
Hírtelen átölelt. Erősen szorított magához, de én már nem akartam, kapálóztam, hogy engedjen el.
- Szeretlek…- súgta a fülembe – Maradj….
- Engedj el! Gyűlöllek! – kiabáltam.
- Ne mond ez! Szükségem van rád…. Könyörgöm....
- Gyűlöllek Kimi! Eressz el!
Megcsókolt. Durván, erőszakosan, ahogyan az első csókunk is zajlott.
Felpofoztam.
Láttam rajta a kétségbeesést, és a reménytelenséget. Könyörögtek a szemei.
- Ne menj el….. – suttogta – ha elmész én abba ….belepusztulok….
- Kimi én ezt már nem bírom, sem erővel, sem idegekkel, én kész vagyok, de teljesen. Lássuk be, hogy nekünk ez nem megy. Te nem akarsz túl lépni ezen az önpusztításon, és én meg ennél tovább már nem tudlak, és nem is bírok küzdeni érted. Ha ezt még tovább csináljuk, én öngyilkos leszek. Lesétálok a tetőről vagy nem tudom….
- Ne mond ezt!
- De mondom, mert már sikeresen tönkre tettél….
Kimi megtántorodott mint akinek behúztak egyet.
- Ezért mondod ezt, mert miattam kellett……….. elvetetned……. a babát….- suttogta.
- A véletlen műve volt, hogy nem lett közös gyerekünk, együnk sem tehet róla. Az fáj, ahogy akkor viselkedtél velem. Rajtam verted le, amit Jenny tett veled.
- Akartam azt a gyereket….- suttogta sírva.
- Mindennél jobban. De hogy feltételezhetted rólam, hogy elvetetném csak úgy a karrierem miatt.
- Amikor Seb hívott………. én kétségbeestem………Nem akartam elveszíteni, és…. és…. reménykedtem, hogy ……..
- A gyerek összetart minket…..
- Igen….Amikor magamhoz értem a kómából, és pár nappal később láttam a lapokban milyen rosszul nézel ki igyekeztem távol tartani magam tőled. Nem akartam, hogy még jobban tönkretegyelek. De azt hittem bele halok……. Szükségem van rád…….. Én,…. én nem tudok tovább élni nélküled…..Ezért csináltam ezt a hülyeséget is, hogy ne kelljen nélküled élnem, mert nem tudok….- közölte bőgve.
- Kénytelen leszel megtanulni…
Hitetlenkedve nézett rám. Nagyon hasogatott már a hasam, és szédültem is.
- Ne tedd ezt Angel, adjunk magunknak még egy utolsó esélyt.
- Nem Kimi. Azt ott bent már eljátszottad….Elmegyek….Ne keress többé kérlek!
Megfogta kezem.
- Könyörgöm….- suttogta – Könyörgöm….
- Nem.
Kitéptem a kezem Kimiéből, de még ez a kis lendület is elég volt ahhoz, hogy megtántorodjak.
Alig bírtam nyitva tartani a szemem, a fáradtság és a fájdalom lassan legyőztek.
- Jól vagy? Ugye jól vagy? – kérdezte szinte pánikban Kimi.
- Engedj el.
- Gyere, kapaszkodj belém. –ugrott oda Seb.
- Köszi.
Belekapaszkodtam, és elindultunk. Pár méter után visszanéztem.
Kimi meg csak állt ott, némán, csendesen, de a könnyek megállás nélkül peregtek az arcán.
Megálltam, és csak néztük egymást.
Olyan volt, mint egy zátonyra futott süllyedő hajó kitől minden ember csak menekül. Egy gyönyörű rézből készült görög szobor, ami még most az idő viharain túl is vonzó, pedig rontja az összképet a rárakódott kosz, piszok, és vastag rozsda. De az emberek többsége nem nyúl hozzá, mert nem érdekli, vagy nem ért hozzá, pedig szakavatott kezek alatt újra a régi lehet, sőt a kis hibákat repedéseket, hiányzó részeket kijavítva szebb lehet, mint új korában.
Mindezeken túl, már nem tudtam akarom e megmentő szerepet, pláne hogy én is támaszra szorulok.
Kimi hírtelen sarkon fordult, és elindult vissza a kórházba.
Egyre távoldott.
Most én estem kétségbe.
Utána futottam. Belenyílat a hasamba. Felkiáltottam a fájdalomtól.
De alig huszonötméter után összeestem. Fáradt voltam, és műtét után ez a szaladgálás nem volt a legjobb ötlet.
Utána kell mennem! De nem bírtam. A testem feladta.
- Kimi! – kiabáltam torkom szakadtából.
De ő, mint aki meg sem hallotta.
Talán tényleg nem.
- Kimi! – ordítottam hisztérikusan. – Kimi!
Semmi reakció.
Ráborultam az aszfaltra.
- Kimi… - suttogtam.
Valaki felhúzott ülő helyzetbe, és szorosan átölelt.
Megfogtam a két karját, kicsit eltoljam magamtól. Megláttam a tetoválásokat.
- Kimi… - suttogtam.
- Minden rendben drága? – kérdezte aggódva.
- Rosszul vagyok.
- Vigyük be gyorsan. –hallottam Seb hangját.
- Kimi, rosszul vagyok. Hánying….
De már hánytam is, szerencsére Kimi jó reflexszel kicsit oldalt a fordított, és nem magamra taccsoltam. Ahogy öklendeztem tartotta a fejem.
- Hívj egy orvost Seb! Magas láza van! – kiabált Kimi. - Minden rendben lesz Angie…..hallod?
Szédültem, alig kaptam levegőt, és rettenetesen fájt mindenem, úgy éreztem darabokra szakadok. Aztán minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése