As long as the dream team do you – Amíg az álomcsapat el nem választ 6.

6.rész

• Jól csináltad. - kacsintott rám.
• Mit?
• Ahogy Eddiet kiütötted a nyeregből.
• Értem.
• Rosszat mondtam?
• Segíteni szeretnék, és nem szítani az ellentéteket. De...
• Nem árt, ha letörik néha a szarvait hidd el.
• Nem kedveled.
• Nem.
• Üzlet vagy nő?
• Arról volt szó, ez egy buli.

Vettem a lapot.

• A buliban, eszünk, táncolunk, és becsípünk.
• Igen, de én az utóbbit kihagynám.
• Látom, nem egy nagy alkohol fogyasztó.- cukkoltam.
• Nem.
• Kibuliztad magad fiatalon?
• Tudod, én vén csont vagyok már, a féktelen ivászathoz.

Kitört belőlem a nevetés.

• Akkor öregapám, még egy pohár pezsgőt sem iszik velem?

Felnevetett.

• Az inkább már Bernie.
• Szóval?
• Egy pohár, és nem több. - emelte fel a mutató ujját.

Beültünk a bárba, beszélgettünk, és ki tudja miért, az egy pohár Mumm Cordon Rouge gyorsan elfogyott, meg a következő is, és az azt követő is. Mire észbe kaptam már két üveggel sikerült elfogyasztanunk, és bár remekül éreztem magam, ahogy láthatóan Christian is, de kezdett a fejünkbe szállni.

Egymást karolva, és nevetgélve mentünk ki a teraszra friss levegőt szívni.

Neki dőltem a korlátnak.

• Imádom ha be vagyok csípve, a világ máris sokkal szebb. - vigyorogtam.
• Igen?
• Te viszont nem bírod az italt. - cukkoltam.
• Érzem hogy többet ittam, mint szoktam, de rosszul nem vagyok.
• Csak?
• Bizsereg mindenem, és kicsit bizonytalan a talaj. -nevetett.
• Akkor becsíptél nem is kicsit. Tényleg ha a Red Bull főnök részeg akkor nem érzi azt hogy repül? - léptem felé tárt karokkal, imitálva a repülést, erre átölelt.
• Bolond vagy....
• Igen?
• Igen, és ügyes.... - suttogta.
• Miért?
• Mert leitattál.
• Aaaaáááá. - integettem az ujjammal – Ittál te magadtól, én ahhoz nem kellettem.

Szorosabban ölelt, én hátra akartam lépni, de a kőkorlátba ütköztem.

• Rosszul vagy? -kérdeztem tőle.
• Csak boldog.
• Akkor te máris repülsz. - cukkoltam – De nincs több pezsgő.
• Jó.... - nézett mélyen a szemembe – Én....én....-hajolt kicsit közelebb.
• Igen?

Választ helyett egy óvatos, kedves, gyöngéd csókot kaptam. Képtelen voltam nem viszonozni, és a karjába simultam. Az egész olyan rohadtul tökéletes volt.

• Ami én.....- bökte ki levegő után kapkodva, és rám nézett.

Megsimogattam az arcát.

• Igen?
• Mi igen?
• Te is......Van esélyem? - nézett rám csillogó szemekkel.

Már a nyelvemen volt az igen, amikor végül rám szakadt a valóság.

• Nem lehet....- suttogtam alig hallhatóan.
• Tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, és nekem is olyan valószerűtlen ez....- de elhúztam előtte a kezem.
• Ne folytasd. Kérlek. - szabadultam ki az öleléséből és pár lépést eltávolodtam.

Forgott a világ, és nem csak azért mert becsíptem.

• Ami, lehet hogy én értettem félre...
• Nem! Nem értetted félre! Kedvellek, nagyon is! Túlléptük a határt igen!
• Akkor... - nézett rám értetlenül.
• Kérlek, hogy hagyjuk ezt abba. Most!
• De...
• Én, kérlek. - mondtam nyomatékosan.
• Miért?
• Nem akarod tudni. - mondtam halkan, egyik kézzel a korlátba kapaszkodva, és elfordultam.

Hallottam, ahogy mellém sétál, és éreztem ahogy megfogja a kezem.

• Az a baj hogy Angliában élek, és dolgozom? Ez zavar?
• Nem.
• Ami... - a kezével megfogta az állam, és maga felé fordított – Bármi is az...

Lehunytam a szemem, és közben a könnyeim is eleredtek.

• Miért nem találkoztunk hamarabb?....

Értetlenül nézett rám.

• Én....Én.... - vettem egy nagy levegőt – Férjnél vagyok. - nyögtem ki.
• Hogyan?
• Férjem van.
• Ez most...
• Nem. - levettem az egyik gyűrűmet és kezébe adtam, a belső véseten látszott egy dátum, rajta a nevemmel és Patricé.

Megnézte visszaadta, de még mindig nem hitte el.

• De hát itt mindenki azt...
• Tudom. Nem akartam hogy a magánéletemen csámcsogjanak, ezért nem tudják, csak annyit hogy van valaki, akiről sokan azt hiszik hogy alibi pasi.
• Szereted? -bukott ki belőle.
• Igen. Nyolc éve ismerem, három éve a férjem.
• Istenem... - túrt a hajába.
• Ne haragudj, én... Nem tudom mi történt, és.... Mindig hűséges voltam hozzá, és nem értem, veled hogy jutottam idáig... Még én sem tudom felfogni...
• Miért nem mondtad el? - támadt nekem.
• Azt hittem tudod. Itt mindenki tudja! Mario is tudja, hogy nem csak a kutatásom miatt utazom Londonba, azt hittem elmondta.....
• Nem mondott semmit!
• Sajnálom...
• Hogy szédítettél, vagy hogy jól szórakoztál? - fogta meg a karom.
• Nem tudom mi történt köztünk, és hogyan..... - suttogtam.
• Te sem vagy más mint a többiek! - azzal az ajtó felé indult.
• Chris, kérlek... - de már bement a terembe, én meg ott maradtam sírva.

Hosszú percek teltek el, mire egy kicsit megnyugodtam, a levegő lehűlt és megdörzsöltem a karom.

Valaki rám terített egy zakót.

• Sajnálom.... - nézett rám fáradtan.
• Ezt nekem kellene mondanom....
• Tényleg szereted?
• Igen. Jó ember, és ő is szeret. - suttogtam - Szakmabeli, mérnök. Az egyik autós cégnek dolgozik Angliában, Londonhoz közel. A munkája és az én versenyeim miatt ritkán látjuk egymást.
• Értem.
• Christian, én tényleg nem tudom, hogy jutottunk idáig két nap alatt.... Freddiet három éve ismerem, és ezerszer buliztam vele, de soha még csak meg sem csókoltam... Nem akartalak becsapni...
• Elhiszem...
• Nagyon bánt a dolog. - pityeredtem el, szorosan átölelt.
• Nincs semmi baj.
• De van...
• Én visszamegyek Angliába, és többet nem találkozunk....
• Haragszol?
• Nem, de nagyon megkedveltek és fáj.... És hidd el, nekem sem szokásom két nap után lányokat csókolgatni... - nevetett fel keserűen.
• Tudom, hogy nem, te nem vagy olyan.
• Jobb ha most... - engedett el, és bökött a bejárat felé – Sértésnek vennéd ha én most...
• Menj nyugodtan, megoldom a visszautat.
• Vezess óvatosan, és sok sikert.

Bólogattam.

• Sajnálom....- formáltam hangtalanul a szavakat.

Lehunyta a szemét, aztán sarkon fordult, és újra eltűnt a benti tömegben. Ezúttal végleg.