As long as the dream team do you – Amíg az álomcsapat el nem választ 12.

12.rész

Végül is kora este csak visszarepültem Martinsvillebe. Pénteken még elugrottam a városba vásárolni, mire hazaértem már egy rendőrautó állt a ház előtt.

• Jó napot. Valami baj van? Betörtek? - szálltam ki a kocsiból.
• Mrs. Carlsont keressük.
• Nincs Mrs Carlson, nem vettem fel a férjem nevét. Ami Hawk. - ráztam velük kezet.
• Frank Barrows nyomozó, - mutatta a jelvényt - a társam Robert Wolf.
• Talán menjünk be. - mondta az idősebb, Frank.
• Persze. - azzal kihalásztam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót – Úgy tűnik nincs betörés. Lehet hogy elromlott a riasztó.
• Nem betörés miatt jöttünk.
• Akkor miért? - mutattam a nappali kanapéjára hogy foglaljanak helyet.
• Miss Hawk, ugye az ön férje Patrik Carlson akkor?
• Igen.
• Tudna róla mutatni egy képet.
• Persze. - azzal kerestem egy kereteset a polcon.
• Igen. -bólogatott a fiatalabb.
• Mi történt a túrán? Meghalt? - esett le lassan a tantusz.
• Sajnálom. - nézett rám együtt érzően Frank – Részvétünk a férje miatt.
• Jaj istenem.... - kaptam a szám elé a kezem.

Egyszerűen úgy éreztem darabokra törtem, nem kaptam levegőt, a sírás miatt.

Hosszú percek teltek el, mire két zokogó levegővétel között ki tudta préselni pár szót.

• De hát... kiváló... mászó volt...
• Igen. A barátaik szerint is. Az elmondásuk alapján kötél nélkül másztak egy szakaszon, és a férje lába alatt elmállott a szikla. Próbálta tartani magát, de amikor újabb fogást keresett, az perem letört, és leesett.
• Sosem mászott kötél nélkül.... - néztem rá kétségbeesve.
• Ehhez a részhez nem is kellett, elvileg biztonságos szakasz, és nem túl magas a fal sem.
• Istenem.....Édes Istenem....
• A többiek hívták a mentőket, de a kórházba szállítás közben sajnos meghalt. - folytatta Robert - Felhívjuk esetleg valakit hogy jöjjön ide?
• Nincs senki. A szülei meghaltak, ahogy az enyémek is.
• Esetleg barátok?
• A csapattársam, Freddie, Freddie Hunt. Azt hiszem bent van a gyárban. Én versenyző vagyok...
• A Penskénél, igen tudjuk.
• Itt a telefonom. Megtenné hogy... - néztem Robertre.
• Persze.
• Köszönöm.
• Jól érzi magát?
• Nem. - ráztam meg a fejem – Pár napja tudtam meg hogy terhes vagyok, és még el sem tudtam mondani neki.... - tört rám újra a sírás.

Képtelen voltam megnyugodni, még akkor sem ment, amikor Freddie ki tudja mikor befutott.

Arra emlékszem, hogy beszélt valamit, de nem értettem hogy mit, végül beültette egy autóba, és elvitt valahová.

Aztán másnap reggelig filmszakadás.

• Mi történt? - ültem fel a szobámban a gyárban.

Freddie a fotelben aludt egy pléddel betakarva.

• Mire emlékszel a tegnapból?
• Egy rossz álomra.
• Sajnos az nem álom szívem. -ült mellém és átölelt.
• Freddie.... - zokogtam.
• Nem tudom mit mondhatnék....

Végül felhívta a csapatorvost, aki átjött.

• Adok megint egy kis altatót, próbáljon megnyugodni.
• Nem kell.
• Ami, a babának sem tesz jót ha folyton idegeskedik.
• A babának? Honnan....- néztem Freddiere.
• Roxy hívott amikor hallották a hírekben, és szólt hogy figyeljünk rátok.
• Ami, pihennie kell.
• De el kell intéznem a temetést...
• A főnök már intézi.
• Egyszer azt mondta a woodlandi temető mindig tetszett neki.
• Oké. Most beveszed szépen a gyógyszert és pihensz. A többit elintézzük. Jó?
• Köszönöm.

A következő időszakból semmi más nem maradt meg, sokat aludtam, és állandóan kaptam valami nyugtatót, mert ha nem magamon kívül voltam, és sírtam.

A londoni repülő útra egyáltalán nem is emlékeztem.

Amikor Freddivel beültem a fekete kocsiba, és elindultunk a temetőbe, üresnek éreztem magam, a szívem helyén nem volt más csak egy nagy fekete lyuk ami fájt, és égetett.

Képtelen voltam az emberekre nézni, lehajtott fejjel mentem végig a sorok közt.

A pap beszéde alatt hangosan sírtam, és állandóan azt mondtam magamnak hogy ez egy álom, egy rossz álom, és mindjárt felébredek. Még akkor sem hittem el.

Amikor elkezdték a koporsóra lapátolni a földet, úgy éreztem meghalok, rám szakadt a valóság súlya.

• Kérlek próbált megnyugodni... - ölelt át szorosan Freddie, de még inkább rázott a sírás – Ami kérlek...
• Miért történik ez velem? Miért?
• Nem tudom...
• Nem tudok nélküle élni.... Nem kapok levegőt...
• Szedd össze magad... Tudod hogy azt akarná hogy erős légy...

Hiába tartott Freddie mégis összegörnyedtem a széken, és bőgtem.

• Ami... Kérlek... - súgta a fülembe – Légy erős...
• Nem megy....
• Gondolj a babára....

Megráztam a fejem.

• Ami kedvesem, - jött oda a főnök – fogadnod kell a részvétnyilvánításokat.
• Nem... -suttogtam.
• Hagyjuk békén...- mondta Freddie – Ne tegyük ki ennek is.
• Jól van.

Amikor már minden könnyem elfogyott, csak ültem ott és néztem a sírt.

• Most már menjünk...
• Még ne....
• Ami, esteledik. Órák óta ülünk itt. Pihenned kell, gondolj a kicsire.
• Jól van, csak még egy kicsit. -sírtam újra.

Más sötét volt, amikor beültünk az autóba.

• Nálatok tartjuk a tort, lehet hogy már vége... vagy hová szeretnél menni...
• Vigyél oda.
• Jól van.

Útközben néztem az elsuhanó tájat.

• Úgy érzem fél ember vagyok...
• Később könnyebb lesz... Egy kicsit...
• Tudom...

A hát még tele volt emberekkel.

• Freddie.... Én most nem...
• Jól van...

Átkarolt és a lépcső felé kísért.

• Ne. - hallottam a hangját – Hagyjátok most. Nagyon ki van borulva.
• Segíthetünk valamit? -kérdezte egy ismerős hang.
• Ha látod a csapatorvost küld ide. A temetés előtt adott neki egy nagyobb adagot, de azt hiszem ráférne még egy.
• Persze.

Amikor leültem az ágyra, már gondolkodni is képtelen voltam.

• Hozok fel valami kis enni valót...
• Nem kell semmi...
• Kérlek. -térdelt elém Freddie – Csak pár falatot.
• Jó.
• Mindjárt jövök. -elment.

Felálltam, hogy esetleg letusolok, de pár lépés után erős fájdalmat éreztem a hasamban, szédülni kezdtem, aztán elájultam.

Amikor felébredtem, kórházban voltam. Freddie ült az ágyamnál.

• Szia. - mosolygott fáradtan.
• A baba? - néztem rá, és már folytak a könnyeim.

Felállt, és átölelt. Erősen szorított.

• Sajnálom... Annyira sajnálom...
• Meghalok...
• Tarts ki... Kérlek...
• Nincs már semmim....
• Itt vagyunk neked mi, a barátaid, a csapat...
• Nincs már senkim....

Nagyot sóhajtott.

Pár nap múlva kiengedtek, de képtelen voltam megmaradni a lakásban.

Nem volt elég erőm, hogy bemenjek a gyárba, és dolgozzak. Semmire se voltam képes.

A világ, és az idő megszűnt létezni, és nem maradt más csak a fájdalom, a rémálmok, a sírás, a kétségbeesés, és az agónia. Nem maradt semmi amiért élhettem volna.

Nem válaszoltam a levelekre, emailekre, telefonokra.

Egyik este a fürdőben álltam egy marék gyógyszerrel a kezemben, aztán eszembe jutott azaz éjszaka amikor Patrikkal találkoztam, és képtelen voltam bevenni a bogyókat.

Végül összepakoltam egy táskányi ruhát, beültem a kedvenc Chevloret Camaromba, és elindultam.

Magam sem tudtam hová, csak mentem amerre az út vitt.

Napokkal később Nashvilleben kötöttem ki. Nagyokat sétáltam a városban, és egyszer valahogy az egyetemre is kikeveredtem. Emberek között voltam, és jól éreztem magam.

Akkor jöttem rá, hogy Patrik halála óta lassan fél év telt el, mert éppen a karácsonyi díszeket aggatták ki a városban.

Elküldtem a felmondásom a főnöknek, azt írtam többé nem fogok versenyezni, vagy ha mégis az nem most lesz, keressen mást. Azt mondtam jól vagyok, és találtam egy helyet ahol boldog vagyok. Ne keressenek.

Átiratkoztam az egyetemre, hetekkel később végre letettem a doktori vizsgát is.

Állás is kaptam, mint tanársegéd. Ha felismert is valaki azt nem tudatták velem.

Vége lett a félévnek, és éppen a városban jártam, amikor feltűntek a hatalmas plakátok, amelyek a júliusi Indycar versenyt hirdették. Addig a pillanatig eszembe se jutott a pálya, az autók, és a verseny, de valahol mélyen nosztalgiát éreztem hogy újra ott legyek.

Újra nézni kezdtem a futamokat a tévében. A pennsylvaniai versenyen Ryan Hunter-Reay túlerőszakos volt Kanaannal, és összeütköztek, Ryan kocsija összetört, és hetekre kórházba került. Azonnal megindult a találgatás, ki kerül a helyére.

A napok lassan teltek, engem pedig nagyon érdekelt, ki lesz az a balek, akit sikerül beszerveznie Marionak. Eltelt egy hét de úgy tűnt nem adja ki Hunter helyét.

Hétfő reggel csöngött a telefonom.

• Igen tessék! - kaptam fel szórakozottan, miközben a csirkét fűszereztem.
• Na akkor hallom élsz még! - recsegte valaki.
• Kivel beszélek? - álltam meg a főzésben.
• Andretti vagyok.
• Mario?
• Nem, az öregapád. Ki más?! Nem temetett még be az a sok szar könyv?
• Nem. Még élek.
• Penske azt mondta kár felhívnom téged, mert úgysem érdekel, de gondoltam megkérdem. Maradsz a biztonságos kis katedrád mögött, elbújva a világ elől, vagy betolod a segged csütörtökön a pályára és versenyzel nálam?
• Versenyezni akarok! -vágtam rá azonnal.
• Helyes! Beugrom hozzád szerdán.
• Honnan tudod hol lakom?
• Nem tévesztettelek szem elől. Szevasz. - azzal letette.