11. rész
Nem Heikki volt az hanem Kimi. Teljesen ködös tekintettel nézett rám, vadul, eszelősen, mint aki mindjárt letépi rólam a maradék ruhát. Ellöktem magamtól.
Teljesen ledöbbentem. Hogy kerül ez ide? És miért? Én meg majdnem… Jézusom!
Még mindig bódultan nézett rám, olyan volt a tekintete mint aki beszedett valamit. Közelebb jött.
- Menj innen! – sziszegtem.
- Az előbb még nem tiltakoztál ennyire. – mondta vágytól fűtött hangon.
- Az előbb még azt hitten Heikki vagy. – fel sem merült bennem hogy bárki más van a házban.
- Ugyan már, ő csak egy bolond romantikus, te meg igazi férfit keresel. –közölte hidegen.
Közelebb lépett és neki szorított a mosogatónak. Közelebb hajolt hozzám. Meg akart csókolni.
Pofon vágtam, csak úgy csattant. Megragadta a karom és cibálni kezdett. Adtam még egy pofont, vadul nézett rám. Megragadta a másik kezem is.
- Eressz el te barom vagy nagyon megbánod! –kiabáltam.
- Mi folyik itt? –halottam egy megdöbbent hangot.
- Heikki …- suttogtam.
- Semmi. – mondta Kimi hidegen, és ellökött magától - A barátnőd éppen ki kezdett velem.
- Ez nem igaz! Én azt hittem, hogy te vagy….
Heikki zavartan nézett hol rám, hol Kimire. Ott állt egy szál boxerben és pólóban, és nem tudta mit gondoljon. Ekkor jöttem rá, hogy nincs rajtam felső. Gyorsan felkaptam a földről, és magam elé rántottam. A helyzet egyértelmű volt jöttem rá. Bármit mondok is a tények ellenem vannak.
Fél pucéron, a haverjának a karjaiban. Bárki azt hihetnél, hogy valóban rámásztam.
Kimi lazán neki dőlt a konyhapultnak, várta a végkifejletet. Ahogy ránéztem eszembe jutott mit művelt azzal a lánnyal a sikátorban. Az undor kiülhetett az arcomra, mert Heikki közelebb jött egy lépést. De láttam rajta, hogy nem hisz nekem, ott ült a csalódás az arcán.
Hát másfél év alatt ilyen tisztességtelennek, ilyen kurvának ismert meg. Valami megpattant bennem. Kitört belőlem a dac, és a csalódottság dühe.
- Tudod mit Heikki! Igen kikezdtem vele és akkor mi van? Végül is ő egy világbajnok. - mondtam kacér hangnemben.
Kimi felkapta a fejét, értetlenül nézett rám. Heikki arca pedig elkomorult. Nincs szükségem olyan pasira, aki annak ellenére, hogy tudja hogy undorodom a haverjától rögtön neki hisz. Fel sem merült Heikkiben, hogy Kimi kavarja a szart. Pedig, ő tudja a legjobban mekkora pálforduláson ment keresztül.
- Elmegyek. –közölte Heikki faarccal.
- Remek, vidd a cuccaidat is. Legalább megszabadulok tőled, és a koslatásodtól. – kiabáltam .
Heikki arcára kiült a döbbenet. Majd elment.
Kimi még mindig a konyhapultnál állt, és engem fixírozott.
- Megkaptad amit akartál! Takarodj a haveroddal együtt. Te gerinctelen kurvapecér. – hozzávágta az első poharat ami a kezembe került.
Ellökte magától, az pedig ezer darabra tört a konyhapadlón. Hozzávágtam még egyet, az is széttört. Ő csak állt ott, és bámult.
- Kifelé! –kiabáltam, és hozzávágtam még egy poharat. Minden dühömet, és csalódottságomat el akartam verni rajta, mert ő volt mindennek az oka.
Elindult kifelé a konyhából. Utána vágtam még egy poharat. A falon csattant.
Majdnem elbőgtem magam. Vettem egy nagy levegőt, és próbáltam visszafojtani a könnyeket.
Nem, nem fogok sírni, mert egyik barom sem ér meg egy könnycseppet sem. Szemétládák.
Lenéztem a padlóra ekkor vettem észre, hogy a szétpattanó szilánkok összevissza vágták, horzsolták a lábam. Csúnyán vérzett több helyen is.
Felkaptam az egyik konyharongyot, és azzal próbáltam letörölgetni.
Valami halk beszéd jött a nappali felől. Elindultam kifelé, de a papucsom túl vékony volt, és pár üvegszilánk beleállt a talpamba.
- Auuu!Sssszzzz! A kurva életbe! – morogtam.
Rohadtul fájt. Levettem a papucsot, és kihuzigáltam őket. Mezítláb mentem tovább.
Kimentem a nappaliba, Heikki már felöltözött, és a nálam tartott néhány ruháját, és cuccát gyömöszölte egy táskába. Gyakran volt itt, vagy csak pihenni, vagy csak valamilyen ürüggyel. Behúzta, és indulni készült Kimivel együtt.
- A dvd – idet is vidd el! –mondtam közönyösen.
Kiszedte őket a szekrényből, és beletuszkolta a táskába.
Rám nézett, volt valami mély szomorúság a szemében, láttam rajta, hogy nem akar elmenni. De én már nem akartam visszatartani. Vagy mégis? Nem, már nem. Nem akartam, hogy lássa, hogy kitör belőlem a sírás.
- Azt mondtad, mész, akkor menj, a „haveroddal” együtt –a havert maró gúnnyal ejtettem ki. - De előbb még add vissza a kulcsaimat!
Kicsit bicegve álltam Heikki elé, aki zavartan kereste a zsebeiben a kulcsot.
Elé tartottam a kezem, hogy kérem a kulcsot. Kihúzta az egyik zsebéből, de elejtette. Lehajolt hogy felvegye.
- Lábad… Vérzik a lábad…. - mondta döbbenten.
- Nem mondod? Mekkora felismerés. Kérem a kulcsokat!
Felállt, és a kezembe adta.
- Beviszlek a kórházba! –mondta határozottan.
- Nincs szükségem a segítségedre! Ha bajom van majd megoldom egyedül, ahol mindig. – mondtam keményen.
Heikkit sikerült mélyen megbántanom, láttam rajta hogy ez betalált. Végül is szerettem, és sokat segítettünk egymásnak, számíthattam valakire életemben először, ha lett volna annyi eszem talán hamarabb beadom a derekam és nem itt tartanánk. De itt tartunk.
- Ahogy gondolod mondta lemondóan. –de nem mozdult.
- Gyere már! Látod hogy kívül akar minket tudni! –mondta Kimi élcesen, és elindult a bejárati ajtó felé.
- Hallgass csak a haverodra, kivételesen igaza van! – kiabáltam rá Heikkire.
- Mi történt köztetek? – kérdezett rá hírtelen.
Most akar visszatáncolni? Ezt egy fél órával hamarabb kellett volna megkérdeznie.
Ekora csalódás még soha nem ért, pont Heikkitől nem vártam volna, hogy egyszer nem hisz majd nekem. Annyira fájt, hogy már nem a józan ész hanem a sértettség beszélt belőlem.
- A haverod már mondta. Ha érdekel kérdezd meg tőle megint! –mondtam Heikkinek, de közben Kimire néztem.
Állt a bejáratnál, mint valami faszent, és nem szólt semmit.
- De én tőled kérdezem.
- A válaszom még mindig ugyanaz, mint egy félórája. - mondtam csípőre tett kézzel.
Heikki még mindig hezitált.
- Gyere már haver! Nem látod, milyen ez a csaj. Menjünk már.
Heikki hátat fordított, és elindult a bejárat felé.
Kimentek az ajtón, én meg utánuk, hogy kulcsra zárjam. Ekkor jutott eszembe, hogy amikor bejöttünk a házba, nem zártam be az ajtót. Életem legnagyobb hibája volt.
Az ajtóból néztem, ahogy Heikki beült a ház előtt parkoló fekete Enzóba. Kimi, pedig megkerülte a kocsit, mikor kinyitotta az ajtót, még gonoszul visszavigyorgott. Felkaptam egy díszvázát, kirohantam, és teljes erővel a kocsihoz vágtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése