Through Hearts and Tracks 60.

60.rész

Terhes vagyok!
Terhes vagyok!
Terhes vagyok!
Csak ez az egy szó zakatolt a fejemben. Úgy éreztem, hogy minden összeomlott, minden. De minden. A kezembe temettem az arcom, és sírni kezdtem.
A doki bíztatóan megveregette a vállam.
- Nem hinném, hogy Eddie rosszul fogadná ezt a hírt kedvesem…
- Tudom…. Csak az a baj, hogy még én nem döntöttem…. melyik pasi is kéne… - zokogtam.
- És melyikük az apa, az tudod?
- Csak Eddievel feküdtem le, úgyhogy ő. Csak nem tudom, ő ez az igazi….
- Hát kedvesem, ezt csak maga tudhatja. De ha gondolja, akkor mondhatja, hogy a megkönnyebbüléstől sír, hogy nem állapotos. Én nem mondhatok semmit, hiszen köt a titoktartás.
Keserűen felnevettem.
- Ez kedves, de azt hiszem egy hazugsággal semmit sem oldanék meg… - töröltem fel a könnyeimet.
- Fel a fejjel! Végül is ez nem egy kifejezetten rossz hír. – mosolygott a doki kedvesen.
- Nem végül is valóban nem az…- suttogtam.
- Ha nem haragszik, akkor én most mennék, kicsit késő van…
Bólintottam, a doki pedig elment, és pedig továbbra is ott maradtam az asztalnál, és néztem a leletet.
Eddie halkan kopogott a félfán. Nagy nehezen felálltam, és ránéztem.
Látszott, hogy nem tudja eldönteni, hogy most velem, mi is van pontosan.
- Ha nem akarod elmondani, hogy mi az eredmény, mert még fel kell dolgoznod, akkor ráér…
- Apa leszel….- nyögtem ki.
Eddie arcára leplezetlen boldogság ült ki, olyan felhőtlenül és szívből örült, amit még soha nem láttam rajta, aztán ez lassan fanyar mosolyba torzult.
- Megengeded hogy megöleljelek? –kérdezte óvatosan.
Bólintottam.
Mellém lépett, és szorosan magához vont.
- Ne haragudj rá, de én akkor is boldog vagyok…- suttogta.
- Semmi baj… - suttogtam.
Ahogy kibontakoztam a karjaiból, megláttam Sebet, aki most Eddie helyén állt a küszöbön.
A könnyeivel küzdött.
- Gratulálok…- de a szó végét már csak suttogta. Elcsuklott a hangja.
Potyogtak a könnyeim, és nem tudtam mit mondhatnék.
Csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást.
Végül Seb Eddie felé fordult, és kezet nyújtott neki.
- Azt hiszem, úgy illő, hogy… neked is….- nyögte a szavakat.
- Köszönöm….- mondta Eddie gyorsan, és félszegen.
Hálás voltam neki azért, hogy nem engedte Sebnek hogy még egyszer kimondja, hogy gratulál. Már ez is több volt, mint amit elvárhattam, elvárhattunk tőle.
Seb arcára leplezhetetlenül kiültek a kérdések, még ha nem is tette fel őket.
Tudtam mit szeretne kérdezni, de még nem tudtam rá a választ.
- Talán jót tenned neked, ha hazautaznál Miamiba, és ott nyugodtan át tudnál gondolni mindent… Pár nap pihenés rád is férne…. –próbálkozott óvatosan Eddie.
Vettem egy mély levegőt.
- Igen… Ez… ez jó ötlet….
Seb keserűen elmosolyodott.
Értetlenül néztem rá.
- Mi a baj?
- Felesleges út lenne, és ezt azt hiszem Eddie is tudja…
Eddire pillantottam, aki, mint aki mindent ért, bólogatott.
- Nem értelek…- fordultam Seb felé.
- Előbb utóbb, te is rájössz, hogy itt már nem nézheted csakis a saját érdekeidet, hanem azt is figyelembe kell venned, a babának mi a jó. Lásd be, hogy az lenne, a legjobb, ha egy szerető családban nőne fel, az igazi apja mellett, aki nem csak hetente, vagy havonta látná. Te szereted Eddiet, és nekem is el kell ismernem, hogy boldoggá tud tenni téged, még ha ez nekem fáj is. És több szempontból sem engem kellene választanod, és ezt a szíved mélyén te is tudod! –közbe akartam vágni, de Seb leintett- Hallgass végig! Hiába szeretsz, egy terhes anyukának nem tenne jót, ha állandóan engem kellene figyelnie, hogy én éppen, milyen bajba sodrom magam, vagy hogy végignézze hogyan csinálok végig egy terápiát. Még neked, is túl nagy falat, hát még ha terhes vagy, és nyugalomra, csöndre van szükséged. Mire én ebből kimászom, az akár egy év vagy több is lehet, és a pici babának sem tenne jót, egy ilyen környezet. Nincs szüksége állandó cirkuszokra, dühkitörésekre, hangulatváltozásokra. Te is tudod, épp elég lesz ebből kimásznom, nem hogy még azt is feldolgozni, hogy a gyerek Eddié. Ha esetleg visszaesnék, akkor belőve még kárt is tehetek bennetek. Fenn áll a lehetősége, te magad is megtapasztaltad milyen, amikor rám tör az elmebaj. És ne legyen e miatt lelkiismeret furdalásod, ez nagyobb részt az én hibám, ha nem hagyom el magam ennyire, akkor nem itt tartanánk… - hajtotta le a fejét szomorúan.
Seb nyakába borultam.Igaza volt, sajnos.
- Seb…
- Ez a legjobb megoldás… Te magad mondtad, hogy amíg nem tűntem fel, addig te is azt hitted…
- Én már nem tudom mit higgyek, kérlek adjatok nekem időt!
Seb szorosan átölelt.
- Szerintem már akkor döntöttél, amikor vállaltad a gyerek kockázatát… - suttogta.
Sírtam, bár tudtam, hogy most Eddie miatt is sírhatnék, hiszen felé is húz a szívem. A felismerés azonban, hogy Seb ennyire jó ember legyen, ennyire lovagias, ennyire herceg fehér lovon, bár rádöbbentet, hogy az általa felvázolt lehetőség a helyes, és a legjobb, rávilágított arra is, hogy én igazából őt szeretem, és ha nem lenne ez az egész, őt választanám.
Nem akartam Sebet elveszíteni, de ez elkerülhetetlenné vált. Immáron végérvényesen elkerülhetetlenné.
Ezért pedig csak magamat, és a saját hülyeségemet hibáztathattam.
Hallottam, ahogy Eddie halkan elmegy.
Megakarta adni nekünk a búcsúzás lehetőségét.
Utálnom kellett volna, hogy most is ilyen úriember, de nem tudtam, ő is pont olyan jó ember mint Seb, pedig ha nem az lenne, akkor most gyűlölhetném, de nem tudom. Neki is sok fájdalmat okoztam, de őt is szeretem, és ez baba már örökre összeköt vele…
- Seb….- zokogtam.
- Nincs semmi baj…- zokogta ő is.
- Seb….. Seb én sze….
- Ne mond ki! Nem akarom hogy kimond! Ha kimondod, akkor nem tudlak elengedni! Nem akarhatsz mellettem egy ilyen kegyetlen sorsot, sem magadnak, sem a kicsinek! Ha Eddiet egy kicsit is szereted, akkor ne tedd ki ennek a gyerekét!
Zokogva szorítottam Sebet.
- Lassan mennem kell. Chris mindjárt itt lesz értem.
- Chris..?
- Még délután megjött, de kértem, hogy este csak akkor jöjjön át, ha én vagy Eddie szólunk. Megkértem Eddiet, ha így alakulna, hívja Christ, hogy jöjjön….. Ígérd meg hogy vigyázol magatokra rendben? És azért, ha bármi baj van, akkor szólj!
Dudálás hallatszott.
- Mennem kell!
Még jobban magamhoz húztam.
- Engedd el jó? Kérlek! Ne kinlasszuk egymást még jobban…
Nagy nehezen elengedtük egymást.
Seb megsimogatta az arcom, és letörölte a könnyeimet.
A homlokát az enyémnek dűtötte.
- Viszlát… Angyalkám…
- Viszlát….. Hercegem… - zokogtam újra.
Halványan rám mosolygott, majd egyszerűen elment.