Dream/Team? - Álom/Csapat? 51.

51. 

 

Egy idő után megdöbbenve vettem észre, hogy Chris már a második autópálya lehajtón nem tér le.

-        Nem megyünk vissza?

-        Azt hittem lazítani akarsz.

-        Igen, de te Londonban akarsz vinni?

-        Baj?

-        Borzalmasan nézek ki.

-        Szerintem nem.

-        Menjünk inkább Milton Keynesbe.

-        Mi a baj?

-        Csak rájöttem, hogy nem vagyok szalonképes.

-        Értem. Figyelj Cat, ne értsd félre, de van egy lakásom Londonban. Beugrunk, összekapod magad, és mehetünk is egy csendes étterembe meginni valamit.

-        Nem értem félre. De mégis inkább menjünk vissza…

-        Beszélni akarsz vele mielőtt elmegy?

-        Nem. Látni sem akarom. Csak azt hiszem mi nem egy helyre járunk bulizni. Mármint te meg én.

-        Hogy érted? – pillantott rám.

-        Tudod én az afféle füstös ír kiskocsmákat szeretem. Ahol vannak vendégek, zene egy némi zaj, de félre lehet húzódni egy asztalhoz cigizni, és beszélgetni.

-        Értem. Meg lepjelek?

-        Tudsz ilyen helyet?

-        Mindig lelövöd a poént.

-        Bocs. Rossz szokás.

-        Megbocsátva.

-        Ma túl engedékeny vagy velem.

-        Élvezd ki.

-        Igyekszem. De ugye nem a Sohoba viszel?

-        Majd meglátod.

-        Hát jó. – mosolyodtam el halványan.

Fél órával később megálltunk London egy csendes utcájában, ahol társasházak álltak. A járdát szépen formára nyírt fák szegélyezték, a bejáratokhoz fekete vaskerítéseken át lehetett átjutni, majd lépcsők, és tölgyfaajtók nagy réz kopogtatók, és bal oldalon szintén réz házszámok mutatták mennyire is gazdag mégis egyáltalán nem hivalkodó környéken járunk.  

-        Akarjam tudni mennyi itt egy lakás?

-        Nem olcsó.

Egy gúnyos pillantást vetettem rá, de nem reagáltam.

-        Chris?

-        Igen? –kérdezte miközben kinyitotta a kerítés ajtót, és megtartotta előttem.

-        Mi lesz ha meglátnak a fotósok? Úgy értem Gerry…

-        Beszéltem neki rólad.

-        Valóban? Mit? – érdeklődte miközben betessékelt a bejáratin.

-        Meséltem neki Patrikról, a munkádról, a kicsit közelebbi barátságunkról, és hogy Sebastiannal vagy.

-        Ez a része nem játszik.

-        Jelenleg. Fürdő a folyosó végén. – mutatott előre.

Nem volt kedvem végig elemezni a lakást, így a mosdóban is gyorsan végeztem. Mire kiléptem Chris éppen telefonált, de intett hogy mindjárt végez. Tőmondatokban beszélt, és az arca feszült volt, majd bontotta a vonalat.

-        Történt valami?

-        Semmi fontos. – mosolygott rám, de elég erőltetetten csinálta.

-        Nem úgy tűnik…

-        Mehetünk ? Vár ránk a buli. – viccelődött.

-        Christian.

-        Menjünk. –kérte nyomatékosan.

-        Rendben. – adtam meg magam.

Húsz perc autókázás és belvárosi forgalom után leparkolt, kiszállt, és a kocsit megkerülve előzékenyen kinyitotta az ajtót.

A cégér szerint a Euston Flyer előtt álltunk.

-        Az emeleti részt imádni fogod. –karolt belém rám kacsintva.

Igaza lett, az első szinten ír kis kocsma hatás keltő pub emeletén kényelmes vörös bőrkanapék sorakoztak, kis dohányzóasztalokkal.

Chris az egyik ablak melletti részt választotta, megvárta míg leülök, aztán ő is helyet foglalt.

-        Mit kérsz? –nyújtotta felém az itallapot.

-        Valami erőset, és cigit.

-        Nem akarsz enni valamit?

-        Nem.

-        Jól van. – nézte át a választékot tüzetesen – Mire jutottál? – pillantott fel.

-        Ti angolok mit isztok?

-        Hogyan?

-        Mi a nemzeti italotok?

-        Hát… Nem tudom. – nevetett fel – Sok sört iszunk, gint, és szeretjük a whiskyt. Bár én egyikkel se élek.

-        De ugye nem hagyod hogy egyedül igyak?

-        Vezetek.

Felnyögtem.

-        Ökör iszik magában.

-        Tessék?

-        Ez egy mondás mi felénk, azt jelenti nem jó egyedül inni.

-        Értem. Mire jutottál?

-        Whisky, és epres cigi.

-        Mennyire bírod az erőset?

-        Csak hagyj berúgni jó? Amúgy nem kell aggódnod, alvós részeg vagyok, nem dalolós.

-        Züllesz?

-        Rám fér nem? Elég szar évem van, volt.

-        Jó napot kívánok! Mit hozhatok? – jelent meg egy csinos barna pincérlány.

-        Két dupla ír whiskyt, és két doboz cigarettát, egy mentolosat, és egy milyet? – pillantott rám segítségért.

-        Epreset.

-        Értem. –firkálta fel – Más esetleg?

-        Nem köszönjük. – válaszolt Chris egyszerűen.

-        Te bagózol? És azt mondtad nem iszol?

-        Próbálok nem munkamániás lenni.

-        Persze, hogyne. – sóhajtottam fel, a karomat a kanapé fejtámlájára tettem, majd azon nyugtattam a fejem.

Csendben ültünk, az angol a gondolataiba mélyedt, én pedig az ablakon át az embereket néztem az utcán, miközben megjöttek az italok. Az átellenes oldalon egy huszonéves pár búcsúzkodott, majd több hosszú ölelés után, egy szenvedélyes csókot váltottak.

-        Helyesek. – adta a kezembe a poharat.

-        Irigylem őket. – hajtottam fel egyszerre a tüzes italt, majd kicsit köhögve, bontottam ki a cigim.

-        Akarsz beszélni róla? – kérdezte Chris.

-        Nem. – mondtam miközben kifújtam a füstöt – Nem lennék rá képes.

Rendelt egy újabb kört, aztán újra kibámultam az ablakon.

-        Néha annyira hiányzik a versenyzés, hogy úgy érzem belehalok. Amikor meghallok felbőgni egy sportautót, egy versenygépet, vagy látom elsuhanni, meg érzem a benzinszagot benne akarok ülni, és nyomni a gázt. Az adrenalin, a rajt előtti izgalom, a küzdelmek, a csaták, az esős futamok, a győzelemi pezsgő a dobogón… Telik az idő, és egyre esősebb a késztetés, a vágy, néha nem tudom elnyomni, vissza akarok ülni a régi autómba és kihajtani a boxból...

-        Meddig versenyeztél?

-        Tizenöt évig. Második helynél lejjebb egy bajnokságban sem végeztem, a versenyeim háromnegyedén pontszerző voltam, a felén pedig dobogós, ahol egyik sem ott kiestem.

-        Meddig jutottál?

-        WSR 3.5, második hely.

-        De akkor miért nem hallottam rólad soha?

-        Akkoriban rövid szőke hajam volt, vagy húsz kilóval nyomtam kevesebbet, és osztrák színekben indultam, más néven. Plusz a baleset után új orrom lett.

-        Mikor is hagytad abba?

-        Idén hét éve. – hajtottam fel az újabb poharat.

-        Emelie Wieser? Te vagy Em?

-        Igen. – pillantottam végre rá somolyogva, majd elővettem a pénztárcám, és az egyik cipzáras részből kiszedtem egy régi versenyzői mágneskártyát, a nevemmel és fotómmal, majd átnyújtottam.

-        Hihetetlen… - forgatta döbbenten, majd engem és a képet nézte – És tényleg, minden rajta lévő adatod egyezik a szerződésedben lévővel. Hihetetlen…

Elmosolyodtam.

-        Tudsz róla, hogy le akartunk szerződtetni?

-        Igen, csak közbejött a baleset.

-        Hol is volt?

-        Spában. Az Eau Rouge-ban. Elromlott a fékrendszer, és beleszálltam a gumifalba, lassítás nélkül, több mint kétszázzal.

-        Emlékszem valami teszt volt, és hetekig voltál kómában.

-        Nem, kómában csak két napig, aztán csak az intenzíven. Eltört a jobb csuklóm, mindkét lábam, a gerincem, a bal kulcscsontom, az orrom, és agyrázkódást kaptam. Több mint két évig tartott a gyógykezelés.

-        És mit mondtak versenyezhetsz még?

-        Hatalmas mákom volt, mindenem úgy tört, hogy igen. De nem mertem versenyautóba ülni többet. Rettegtem, közúton is ritkán vezettem. Patrik egy darabig erőltette, aztán már nem… Igaza lett, vissza kellett volna mennem a pályára.

-        Most mit érzel?

-        Versenyezni szeretnék, de ennyi kihagyás után… Nem tudom megvan e még bennem az a tehetség, és lendület ami régen.

-        Miért nem próbálod meg?

-        Hol? – nevettem fel.

-        Valami alsóbb kategóriában.

-        Nincs meg sem a kondícióm, sem a reflexeim. Edzenem kellene, és gyakorolni. Erre pedig jelenleg se időm, se erőm.

-        Akkor gyakorolj. Éjjel senki sincs a szimulátorban, edződ pedig lenne, ott van Heikki. Nem fogja világgá kürtölni, miért tréningezel vele.

-        Mert szerinted senki sem venné észre?

-        Senki. Ismerem a gyáram, és az összes időbeosztáshoz hozzáférek. Vannak hol idők, amikor teljesen üres egy-egy részleg. Néha én is benézek a szimulátor szobába, és futok pár kört.

-        Miért akarsz segíteni?

-        Nagyon tehetséges voltál, és az nem tűnik el nyomtalanul.

-        Vagy igen.

-        Nem hiszem. Egy kis gyakorlás, és újra a régi leszel.

-        De miért segítesz? Másodszor kérdezem.

-        Nem tudom. Talán csak remélem, hogy így boldogabb leszel, mint most.

-        Boldoggá akarsz tenni?

-        Úgy értem…

-        Tudom, hogy érted.

-        Mi a válaszod Cat?