29.rész
Egy hosszú vizsgálatsor következett, CT, MRI, vérvétel, röntgen, és még sorolhatnám.
Ayrton mindenhová jött velem, és fogta kezem, bár semmit nem éreztem belőle. Próbált bíztatni, Christian viszont rám sem tudott nézni, nem hiszem hogy azért mert megbénultam, inkább, vagy mert úgy érezte ezt ő tette velem. És ez persze részben igaz is volt.
Az eredményekre jó pár napot várni kellett, én pedig csak feküdtem magatehetetlenül.
Kezdtem beleőrülni abba, hogy nem tudok kommunikálni senkivel. Szinte csak némán ült mindenki egész nap az ágyamnál.
Végül az orvos beküldött egy gépet, aminek a monitorán a szememmel ki tudtam jelölni a betűket, egy géphang pedig felolvasta a szöveget.
Egy hét is eltelt, mire meglett minden eredmény, de jött egy újabb vizsgálatsor, majd bejött az orvos.
- Nos? – nézett rá a brazil idegesen.
- Az állapota javul, méghozzá gyorsabban mint vártuk. Jól reagál a gyógyszerekre és a kezelésre. És a csigolya sincs olyan rossz állapotban, mint sejtettem.
- Ez mit jelent? – kérdeztem a gép segítségével.
- Ha felépült a törésből, és az újabb vizsgálatok is megerősítik, akkor lehetősége lenne egy műtétre. Kísérleti kezelés, orvosi irányítással egy gépkar végzi a beavatkozást.
- De? – néztem rá.
- Ha sikerül akkor helyre jöhet, teljesen, de versenyautót akkor sem vezethet többet. Ha nem, akkor örökre így marad. De nagy a kockázat mert, ha valami nem sikerül kómába is eshet.
- Műtét.
- Át kellene gondolnod, ez túl veszélyes. – pattant az fel angol.
- Nincs szükségem a tanácsaidra, és rád sem. Örülnék ha végre elmennél. Miattad vagyok ilyen állapotban!
- Ha ezt akarod, akkor…
- Ezt!
Fáradtan, kimerülten, és keserűen de elment.
Más napok óta ott szobrozott mellettem, de egyetlen szót sem szólt soha. Nem akartam hogy itt legyen, sajnálkozzon, és hogy ezzel enyhítse a bűntudatát. Haragudtam rá, ugyanakkor fájt amiket mondott, de az még inkább hogy nem jött oda hozzám, csak ült egész végig.
Aztán megbeszéltük az orvossal a részleteket.
A következő hetek, hónapok, pedig gyógytornával, minden féle kezelésekkel vizsgálatokkal, és gyógyszer szedéssel teltek. Ayrton amikor tudott mellettem volt, ennek pedig nagyon örültem.
Nyár vége felé jártunk, amikor végre elérkezett az idő a műtétre.
Idén a megszokottól később pont a Monacói Nagydíj hétvégéje következett, Ayrton megígérte hogy megnyeri nekem, és elhozz a kupát, hogy majd együtt igyuk meg belőle a győzelmi pezsgőt.
Féltem, és ideges voltam, de bíztam abban hogy bármi lesz is, nem fogok tovább így élni.
Ha úgy alakult volna hogy vegetáló zöldség leszek, akkor hagytam egy papírt hogy kapcsoljanak le a gépekről. Ayrton megértett, azt mondta ő sem szeretne így tovább élni.
A szobámban hagyta az egyik sisakját, és megesküdött mire felébredek ő már ott fog ülni az ágyamnál.
Reméltem a legjobbakat, és hagytam hogy vasárnap délután pontban kettőkor a rajt pillanatában betoljanak a műtőbe. Nem tehettem mást, reménykedtem, és bíztam. Mást úgysem tehettem.
Amikor kinyitottam a szemem, az első amit megláttam a sárga zöld sisak volt.
Ayrton a koszos, füstös overáljában ott aludt egy széken.
A földön a nagy kupa, ami a győztesnek jár.
Elsírtam magam. Felébredt.
- Mi baj? Hívjam az orvost?
Lehunytam a szemem hogy ne.
- Azt mondták akkor derül ki hogy sikerült ha felébredsz.
Megfogta kezem, és megszorította.
Én pedig újra sírtam.
Átölelt, és neki is folytak a könnyei.
- Megfogtad a kezem. – suttogta.
Kicsit bólintottam.
Amikor újra rám nézett mosolygott.
- Ugye iszol velem abból a kupából?
Kicsit megráztam a fejem, hogy nem.
- Úgy érted még nem?
- Uhum. –nyögtem ki.
- Mondtam én hogy minden rendben lesz.
- I.. ig… ign…
- Rendbe fogsz jönni. Teljesen. Tudom.
Nagyot sóhajtottam, újra rám mosolyogtam, ő pedig szorosan magához szorított.
Az ezt követő hónapok kezdetben sok kínnal, keservvel, és szenvedéssel jártak.
Minden mozdulat és lépés kegyetlenül fájt. Sokszor ordítottam, vagy szidtam a terapeutát.
Csak következő nyárra tudtam újra járni, futni, megfogni egy bögrét, és rendesen beszélni. De a sok viszontagság bizony meglátszott rajtam.
Nagyon lefogytam, és vézna lettem, beesett az arcom. Hajam és a bőröm is megnyúlt megszürkült.
Egykedvűen pakolgattam a sok összegyűlt cuccom a kórházi szobámban, majd két év óta végre először hagyhattam el, és mehettem haza.
- Szia. –ölelt át hátulról Ayrton.
- Szia.
- Kész? –kérdezte, miközben behúztam a sporttáska cipzárját.
- Azt hiszem.
- Baj van?
- Nem, csak régen jártam már kint.
- Nem kell félned, olyan vagy mint voltál.
- Sovány vagyok.
Felnevetett.
- Más nők ölnének érte.
- Nem vicces.
- Majd helyre jössz, adj még időt magadnak. – húzott magához.
Eltoltam.
- Alice.
- Ayrton kérlek.
- Tudok rád várni. És bármit megtennék érted.
- Tudom. Tudom mit tettél értem, és teszel még most is.
Megsimogatta az arcom.
- Menjünk. –kapta fel a táskát.
- Oké.
Aláírtam a papírokat, a brazil pedig előre ment.
A bejárat előtt parkolt egy tűz piros Ferrarival, gyanítom hogy új modell lehetett nem ismertem fel. Nem sokat törődtem semmivel a bent töltött idő alatt, pár könyvet elolvastam ugyan, de főleg a felépülésre koncentráltam.
Amikor kiléptem az elektromos üvegajtón, nagyot szippantottam a meleg nyári levegőből.
Lassan a kocsihoz sétáltam, amikor egy alakot vettem észre az út túloldalán.
Engem nézett, szürke öltönyt fehér inget, és sötétkék farmert viselt.
Először alig ismertem fel, végül rájöttem Christian az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése