If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 36.

36.rész

Délutánra sikerült lenyugodnom, és megkértem Eddiet hogy vigyen vissza a céghez. Nem akartam Ayrtonnal menni. Valahol nehezteltem rá, amiért elmondta Chrisnek.
Teljes letargiában léptem be a szobámba, mindenre felkészülve.
Az angol cuccai már össze voltak pakolva egy táskába és egy bőröndbe az ajtó mellett, ő pedig az ágyon ült.
- Szia. – tettem le a kabátom, és leültem a fotelba.
Alig tudtam tartani a fejem, így addig fészkelődtem, míg a karfára tettem.
Vártam hogy megszólaljon, de közben nagyokat pislogtam, úgy éreztem azonnal elalszom.
A következő pillanatban arra ébredtem fel, hogy átkarol.
- Elaludtam? –kérdeztem kábán.
- Igen… Pihenj. – fektetett az ágyra, és betakart.
- Beszélni akartál velem… Legalábbis úgy tűnt….
- Akarok. De majd reggel… Nem vagy olyan állapotban…
- Elmész?
- Elmenjek?
- Ahogy gondolod. – de szívem szerint azt akartam hogy maradjon.
- Reggel átjövök. – azzal az ajtóhoz ment, és megfogta a táskákat.
- Hová mész?
- Szállodába. Tíz körül átjövök. Lekapcsolom a lámpát.
- Jó. –mondtam csalódottan.
Képtelen voltam leplezni, hogy le vagyok törve.
- Jó éjt. –azzal elment.
Belefúrtam az arcom a párnába, és zokogtam.
Arra vágytam hogy átöleljen, és hozzám bújjon. Ahogy teltek a percek egyre rosszabb lett.
Zajt hallottam és felnéztem.
Akkor jött be az ajtón.
- Gondoltam itt hagyom, már úgyse kellenek. – rázott meg pár fehér mágneskártyát a félhomályban.
- Persze. –nyögtem ki, majd a takaró sarkába töröltem a könnyeimet, és kicsit felhúztam az arcomra, hogy ne lássa a sírást.
Felkapcsolta a lámpát, és letette a dohányzóra.
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, aztán másfelé pillantottam.
Leült mellém, majd lassan lehúzta a takarót az arcomról.
- Rosszul vagy?
- Nem. Miért?
- Az ajtón át is hallottam, hogy sírsz.
- Jól vagyok.
Közelebb hajol, az egyik kezével átölelt, és maga felé húzott.
- Gyere…
Nem mozdultam.
- Gyere… - súgta a fülembe.
Lehunytam a szemem, és éreztem hogy legördül egy könnycsepp.
Átkarolt a másik kezével is, és magához szorított.
- Maradok, jó? Addig amíg csak akarod… - suttogta.
- Igen… - motyogtam, és átöleltem én is.
Nagyot sóhajtott.
Az arcom a vállába temettem.
- Nincs semmi baj…
- Christian….
- Nincs semmi baj…- simogatta meg a hátam – Minden rendben.
Hagytam feltörni a sírást. Megint.
- Szeretlek….Szeretlek…. – adott pár gyengéd puszit a nyakamra.
Visszadőltünk az ágyra és szorosan ölelt a mellkasához.
- Próbálj meg aludni egy kicsit.
- Jó…
Mindkettőnket betakart. Melegem lett, és ettől gyorsan elaludtam.
Arra ébredtem fel, hogy fázom, a kezemmel az angol kerestem, de az ágy üres volt.
Kábán ültem fel.
Sehol senki, se táskák, se Horner, de a belépő kártyák az asztalon.
Kótyagosan keltem fel, alig láttam részben a sötétség, részben a szédülés miatt, elbotlottam valamiben és hatalmasat estem.
Felkiáltottam a fájdalomtól. Görcsölni kezdtem, és rázott a hideg.
Próbáltam errébb kúszni, de nem tudtam.
Elhánytam magam.
Aztán még erősebb görcsök jöttek, úgy éreztem kiszakad a hasam. Patakokban folyt rólam a víz. Mindenem fájni kezdett. A legkisebb mozdulatra is képtelen voltam.
Alig kaptam levegőt, és éreztem hogy vérzek.
- A baba… - fogtam fel lassan.
Egy idő után nem bírtam tovább és elájultam.
Valaki a nevemet mondta, és pofozgatott. Alig tudtam kinyitni a szemem, fizikailag fájt, hogy megtettem, nem láttam semmit csak színes foltokat.
- Alice! Alice! Nézz rám!
Nem tudtam hova is kellene néznem.
Megfogta a fejem. A kép is lassan tisztult.
- Mi történt? – nézett rám rémülve Christian.
- Nem voltál itt…A baba…
Felkapott az ágyról egy takarót, és belecsavart. Keze koszos lett a véremtől.
- Gyere…. - kapott fel, és szaladt velem végig az épületen.
Már leértünk az előtérbe, amikor odakiabált a portáslánynak.
- Azonnal hívja a mentőt! Rosszul lett!
- Igen.
- Kiviszem a külső portához.
- Igen.
- Chris… - suttogtam erőtlenül, a fejem kábán a mellkasához támasztottam, miközben már éreztem a bőrömön a hideg kinti levegőt.
- Tarts ki! Tarts ki hallod?
- Chris…
- Mindjárt itt a mentő!
- A baba….
- Jelenleg most érted aggódom. Mindjárt itt a mentő, nyissák ki az ajtót! –kiabált előre.
- Fázom….
Magához szorított, és adott egy puszit a fejemre.
- Tarts ki… Kérlek tarts ki…
Hallottam a sziréna hangját.
- Itt a mentő…
- És ha …ha elveszítem…
- Szeretlek… - nézett mélyen a szemembe – Gyerek nélkül is szeretni foglak… Ne azért aggódj most jó?
- De…
Szorosan ölelt.
- Ne veszíthetlek el…
A mentősök átvettek Christől, beemeltek az autóba, és az ágyra fektettek. Bekötöttek egy infúziót meg betettek egy kanült. Bezárták az ajtót.
- Nem jöhetne velem?
- Nincs hely.
Szirénázva indultunk el. Kicsivel később megint elsötétült minden, és elvesztettem az eszméletem.