If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 31.

31.rész

Végül is a későbbi járatra váltottam jegyet, a cuccaimat leraktam a poggyász megőrzőbe, és szétnéztem pár boltban.
Sikerül venni felsőket, és nadrágokat is, de szinte mindenből egy számmal kisebb méretet kell próbálnom. Találtam még két viszonylag kényelmes cipőt is.
Szatyrokkal megpakolva ültem le egy kis olasz étterem asztalához. Nyugodtan megebédeltem, majd betértem egy újságoshoz pár magazinért. Szokás szerint tömve volt emberekkel. Valamivel emelkedettebb hangulatban turkáltam a bulvár és a sport újságok közt, majd kezembe került a F1 Racing, Chris volt a címlapon. Magam sem tudom miért bele lapoztam, átfutottam a sorokat, nagyrészt csak halandzsázott, és üres válaszokat adott, de annyit megtudtam hogy se neki, se a csapatnak nem megy jól a sora.
A képeken még nyúzottabbnak tűnt, mint pár órája.
Nagyot sóhajtva tettem vissza a polcra a lapot, aztán egy forgó újságos állványt mögé léptem hogy megnézzem a hátsó kínálatot, amikor a kirakatüveg másik oldalán megláttam az angolt, aki láthatóan döbbenten pislogott vissza rám.
Megint eltelt egy hosszú perc is, mire magamhoz tértem, erre ő fanyarul rám mosolygott, aztán már ment is.
Megkopogtattam az üveget, felém fordult és eltátogtam, hogy „Várj!”, majd a gyorsan fizettem, és kifurakodtam az üzletből.
- Szia. –köszöntem idegesen.
- Neked is szia. – próbált kedves lenni, de akasztott ember mosolya nem őszinte.
Megint csak néztük egymást.
Elmosolyodtam.
- Ez kínos.
- Kicsit.
- Sietsz?
- Nem.
- Céges géppel mész?
- Jah nem, igazából….. – grimasszal az arcán nézett rám.
- Igen? – néztem rá kérdőn.
- Szóval titeket követtelek.
- Követtél? – döbbentem meg.
Idegesen túrt a hajába.
- Most rohadt dühös vagy igaz?
- Miért követsz?
- Tudni akartam hogy jól vagy.
- Ahha, és ki mondta hogy mikor engednek ki?
Nem válaszolt.
- Christian!
Megrázta a fejét.
- Ayrtontól hiába kérdeztem mi van veled, mindig hallgatott, és csak otthagyott, így lefizettem pár nővért.
- Kémkedtél utánam? –hőköltem hátra.
- Igen. –húzta el a száját – Szerettem volna hallani és látni hogy halad a rehab….
- Láttál is?
- Néha beengedtek egy –egy mozgás terápiádra, de csak az ajtó mögül mertelek figyelni. Nem akartalak hátráltatni a felépülésben. Tudom, hogy gyűlölsz és én is gyűlölöm magamat hidd el.
A szeme nagyon szomorú volt, és már nem mosolygott őszintén, inkább csak imitálta.
Láttam hogy nagyon nyomasztják a történtek, és az elmúlt időszak eseményeit nehéz súlyként cipeli magával .
- Nagyon bánt, hogy miattam kerültél ennyi időre kórházba. Kis híján végleg megbénultál. Én nem tudom hogy ezt valaha jóvá tehetem e egyáltalán. Ha bármit tehetek érted, kórházi kezelés, munka, pénz vagy…
- Ha szükségem lenne bármire akkor sem hozzád fordulnék! – sziszegtem az arcába, majd sarkon fordultam.
Megfogta a karom.
- Alice. Nem azért mondtam. Kérlek! –húzott közelebb.
Tekintete kétségbeesett lett.
- Bármit megtennék, hogy meg nem történté tehessem ezt az egészet, de nem tudom visszaforgatni az időt. –suttogta.
- Nem. Azt nem.
Lehunyta a szemét.
- Ne haragudj. Nem kellett volna idejönnöm. Hiba volt. Ha egyszer mégis úgy alakulna, segítek amiben tudok. – azzal elengedett, és otthagyott, a kijárat felé sietett.
Tettem egy lépést utána, és megint megéreztem az arcszeszének az illatát.
Azóta emésztette magát, azóta hogy elzavartam. Pedig nem egyedül ő a vétkes, nekem sem kellett volna innom, és vezetnem.
Mire észbe kaptam már azon a kijáratom igyekeztem átvergődni ahol láttam eltűnni.
A pakolóban láttam, ahogy egy szürke Porsche tetejére borul, majd többször ráüt az öklével, majd lecsúszik a földre.
A kezem még mindig tele volt a bevásárló táskákkal, mégis oda vergődtem hozzá.
Ült a földön, könyökét a térdére téve, arcát a kezeibe temetve.
Letettem a szatyrokat, és megfogtam a vállát.
- Köszönöm jól vagyok. Nem kell segítség, menjen nyugodtan.
- Nem úgy tűnik. Lehet hogy nekem volt balesetem, de te vagy egyre rosszabbul.
Felpillantott.
Látszott, hogy sírt.
- Elmegy a géped. – próbálta rendezni a vonásait.
- Van másik járat.
- Tudom. De erre van jegyed.
- Nem csak te vagy a felelős. Én nagyobb bűnös vagyok ebben, mint te.
- Azt hittem elárultál, hogy csak a hírnevem miatt…
Bólogattam, hogy értem, és közben már alig tudtam visszafojtani a sírást.
- Én ott akartam lenni veled végig, fogni a kezed, és bátorítani.
- Miért nem jöttél vissza? Azt hittem nem tudsz rám nézni.
Felállt.
- Nem tudtam, mert láttam hogy mit tettem veled. Nem tudtam megbirkózni vele, hogy megnyomorítottalak. – folytak a könnyei – Az életed, a karriered, az álmaid…
- Azt hittem azért mentél el végleg, mert nyomorék lettem.
- Engem nem érdekelt hogy ágyban fekszel, de amikor elküldtél, mindenki azt mondta csak hátráltatnálak a felépülésben.
- Ahh. –toppantottam, és földet néztem.
Tökéletesen félreértettük egymást.
- Alice. – felpillantottam.
- Tessék?
Megint egy hosszú pillanat.
- Te és Ayrton…
- Nem tudom. Ő akarja, de nem erőltet semmit.
- És te?
- Most jöttem ki a kórházból, kell egy kis idő.
- Értem.
Ismét egy hosszú pillanat, miközben egymás szemébe nézünk.
- Ne érdekeljen Ayrton! Tudni akarom! A francba már! Mond ki! Azt akarom hogy mond ki! Ha még érzel valamit! – néztem rá sírva – Csak mond már! – fakadtam ki.
Megeresztett egy félszeg mosolyt.
- Szeretlek!
Azonnal átöleltem. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről.
Szorosan ölelt.
- Szeretlek…- suttogtam bőgve.
- Én is. – akkorát sóhajtott, hogy úgy éreztem elrepülünk mindketten.
Nem tudom meddig álltunk így egymás karjában, de elmondhatatlanul jó volt.