If Tomorrow Comes - Ha eljön a holnap 37.

37.rész

Fáradtan ébredtem, úgy éreztem, mint aki egész nap futott. Minden tagom fájt, vagy zsibbadt. Christian az ágyamra borulva egyenletesen szuszogott. A kezemet szorongatva aludt. Megpróbáltam kihúzni a csuklóm, de ahogy megmozdultam, kábán pislogni kezdett.
- Szia… - motyogta rekedten – Ne haragudj, elnyomott az álom. – nyújtózott.
- Mióta vagyok itt?
- Három napja. Már nagyon aggódtunk. Eddie és Ayrton is itt van, lementek kávéért. – ránézett az órájára - De úgy látom annak már jó ideje.
Alig tudta nyitva tartani a szemét, és nyúzott volt.
- Már jól vagyok. Menj, pihenj egy kicsit. Ha már a karácsonyt itt töltötted.
- Maradnék még…
Megfogtam a kezét.
- Elmondod?
A kezébe temette az arcát.
- Tehát elvesztettük a babát…. – dőltem hátra fáradtan.
Valahogy sejtettem.
- Nem. Szerencsére nem. Hajszálon múlott, de megúsztátok.
Döbbenten pillantottam rá, de ő félre nézett.
- Ha nem … vetéltem el akkor mi a baj? Nem akarod a gyereket?
- De akarom.
- Rám se nézel. – fakadtam ki.
- Haragszom magamra, amiért egyedül hagytalak.
- Azt hittem elmentél.
Keserűen fordult felém.
- El is mentem. Arra gondoltam, ha nem tartod meg a kicsit, akkor nincs miért veled maradnom, de amikor bepakoltam a cuccom a kocsiba eszembe jutott, hogy az irataim ott maradtak.
- Akkor elmentél…. Mégis elmentél? – teljesen letaglózott a hír.
- Dühös voltam és csalódott. Nem akartam tudni a babáról akit máris elveszítettem. De amikor ott feküdtél a földön, és….. Istenem… nagyon féltettelek mindkettőtöket.
Úgy éreztem megfulladok.
- Nem kell itt ülnöd, csak mert bűntudatod van.
- Ne haragudj…
- Menj el. – fordítottam el a fejem.
- Nagyon bánt a dolog hidd el.
- Már jól vagyunk, elmehetsz.
- Maradnék, ha nem baj….
- De baj! –csattantam fel.
- Kérlek Alice.
- Menj el.
- Tényleg szeretlek ti…
- És ezek után még higgyem is el?
- Nagyon féltem, hogy mi lesz veletek. Ha bármelyi kőtöknek baja lett volna, és nem is tudom, hogy….
- Elmentél volna inni, ahogy mindig! Vagy csajozni, vagy ki tudja!
- Nem volt más nő. Hidd el. Csak az ital. – hajtotta le a fejét.
Nem reagáltam.
- Alice….
- M e n j e l ! –szótagoltam sziszegve.
- Értem. –nyelt egyet – Ha… ha megtartod…
- Ha megtartom!
- Igen…. Akkor… szóval… néha láthatom majd? Ha nem akarod nem kell megtudnia, hogy én vagyok az apja, de szeretném látni. Végül is az enyém… -hebegte.
Bólogattam.
- Ha úgy alakulna, akkor szólok.
- Talpra fogok állni. Hidd el… Leszokom az ivásról….Megkeresett a Mercedes… Norbert visszavonul, és felvennének…. Nem tudom miért, de engem akarnak… Lesz munkám, ha bármi kell, neked vagy a kicsinek akkor…
- Nem kell semmi!
- Szívesen adok, bármit. Már kaptam egy kis előleget, tegnap utalták át, még a szerződés aláírása előtt…
- Nem kell semmi…
Két kezébe fogta a kezem, és valamit szöszölt.
Amikor elhúztam a kezem láttam, hogy egy egyszerű kis fehérkövekkel kirakott virág formájú gyűrűt húzott fel az ujjamra.
- Még évekkel ezelőtt vettem meg, mert … megakartam kérni a kezed, de mindig elbaltázok mindent. –állt fel - Nem tartogatom tovább, ha nem kell dobd ki, vagy nem tudom. Más nőnek úgyse adnám oda.
Zavartan néztem az ékszert, majd őt.
- Ha bármi kell, vagy baj van, akkor hívj nyugodtan. Bármikor. –azzal csendesen elment.
Kimerülten dőltem vissza a párnámra. Nem tudom miért, de sokáig nézegettem a gyűrűt, illett a kezemre.
- Christian… - sóhajtottam fel szomorúan.
Pár nappal később kiengedtek, és visszamentem a gyárba.
Mintha semmi sem történt volna, a szobán legalábbis nem látszott. Azt leszámítva, hogy tele volt rózsával, és plüss állatokkal.
Az angol küldte őket, meg mindenféle gyerek holmit. Kis ágyat, ruhákat, játékokat.
Mintha érezte voln,a hogy megtartom.
Minden héten jött valami a futár szolgálattal, pipere dolgok nekem, vagy a kicsinek.
Boldog voltam, mégis szomorú. Február közepe volt, és a csapatok Jerezben teszteltek, amikor a baba végre megmozdult. Egy kicsit tipródtam, majd végül felhívtam, hosszan kicsöngött, de nem vette fel.
Újra próbálkoztam egy félórával később, de semmit.
Leültem tévézni, éppen a „Holnap után” ment, amikor megszólalt a mobilom.
- Szia. –szólt bele enerváltan.
- Szia.
- Ne haragudj. A szállóban maradt a telefonom.
- Semmi gond. Fáradt a hangod…
- Hosszú volt nap.
- Értem.
- Mit szeretnél? Baj van?
- Nincs baj. Köszönöm a csomagokat.
- Megkaptál mindent?
- Igen.
- Akkor jó. Igazából pénzt akartam küldeni, de azt úgysem fogadtad volna el, úgyhogy megkérdeztem a gyerekes párokat mire lehet szükséged.
- Kedves vagy, de ne küldj már semmit.
- Legalább ennyit had tegyek meg értetek. Kérlek. Ne utasíts el.
- Nem erről van szó. – replikáztam kedvesen – Igazából nem férek már el.
- Értem.
- Huszonöt négyzetméter kicsit kicsi, ennyi cuccnak.
- Veszek neked egy házat, vagy lakást.
- Kösz nem! – kaptam fel a vizet.
- Úgy értettem, hogy, szóval….
- Nem kell. Megvagyunk így is. Köszi.
- Őszintén szólva aggódom értetek. Lesz egy kis szünet, elmehetnék pár napra?
- Christian…
- Csak látni szeretnélek titeket.
Felsóhajtottam.
- Igazából azért hívtalak, mert megmozdult a kicsi, és gondoltam megosztom veled a hírt.
Néma csend.
- Nem tartalak fel, tovább.
- Szeretnék ott lenni veletek. Nagyon. – teljesen letört lett – Nem találom magam…
- Ha idejössz a Merci is kirúg…
- Tudom…
- Nem bírom nélküled. –fakadt ki – Nélkületek. Komolyan.
- Te is hiányzol….
- Két nap és pakolunk innen. Veszek jegyet az első járatra, és megyek. Ne is ellenkezz!
- Chris….
- Tessék?
- Én nem csak egy napra akarlak látni.
- Nem mondhatok fel…
- Tudom… És ha én mennék oda?
- Hová? Londonba?
- Igen.
- Költözz ide. Megoldódna minden gond. Azt akarom hogy költözz ide. –szögezte le.
- Hová? A Mercedeshez? – cukkoltam.
- Vettem egy lakást. Nem messze a gyártól. Kertes, és elég nagy hármunknak. Még csak most kezdtél el a felújítást, de két hét és kész. Úgy rendezed be, ahogy akarod.
- Nem tudom….
- Én igen. Foglalok jegyet, csak pakolj össze és menj ki a reptérre.
- Elkapkodjuk.
- Meddig várjunk Alice? Több mint négy hónapos terhes vagy, két évig lábadoztál. Én is elszúrtam egy darabig. Mire várjunk még?
Nem válaszoltam. Igaza volt.
- Rajtad van a gyűrű?
- Tessék?
- Rajtad van a gyűrű?
- Igen.
- Szeretsz?
- Igen.
- Akkor meg?
- Jerezbe megyek, hozzád. De gyere ki a terminálhoz.
- Megoldom valahogy. Szeretlek.
- Én is.
Másnap délután egy hosszú repülő út után szorosan ölelt magához.
Nem kellettek szavak, csak az ölelése és a csókjai.
Nyáron fiúnk született, akinek a Michael keresztnevet adtuk, ősszel pedig megtartottuk az esküvőt.
Amikor évekkel később visszatértem a versenyzéshez, rájöttem, hogy nem bántam meg semmit. Minden így volt jó, ahogy volt. Család, munka, boldogság.

Vége.