33.rész
A következő pár hónap csendesen telt, mármint a munkámat tekintve, azon kívül állt a bál. Christiannal sokat veszekedtünk, részben a makacsságom és a hisztijeim miatt, részben mert az állandó edzések és a felkészülési trénin teljesen kimerített, a napi több kilométer futás, úszás, kondizás elvették minden erőmet. nem csak testileg, de lelkileg is. Nem volt türelmem hallgatni a károgását, a veszekedéseit, a rendreutasításait, azt hogy úgyis meghalok, vagy összetöröm majd magam, és persze a Dietrichhel kapcsolatos kirohanásait.
Az osztrák szemrebbenés nélkül beperelte szerződés szegésért, így vagy ügyvédekkel tárgyalt, vagy a londoni bíróságra rohangál, vagy engem akart irányítani ha már nem volt csapata.
Nem beszélt velem emberi hangon, csak gúnyolódott, szidott, dirigált, vagy nem is válaszolt.
Kivetkőzött magából, tudtam hogy haragszik rám, amiért ez történik vele, és engem is bántott a dolog, nagyon. De nem hallgatott meg, csak legtöbbször otthagyott.
Az edzés mellett lassan nem maradt semmim. A pályára még nem mehettem vissza, Christian pedig november közepére kikészült és néha órákra, esetleg fél napokra eltűnt Tokió forgatagában.
Nem tudom merre járt, és mit csinált, de amikor visszaért semmi nem látszott rajta csak a fáradtság.
Először csak kimaradozott, aztán egyszer részegen jött haza. Későn értem vissza a szobámba, így már csak azt láttam hogy kiterülve alszik az ágyban, ruhában, erősen füstösen és kocsmaszagúan. Leöltöztettem, aztán kiszellőztettem. Nem mondtam semmit, joga volt egy kicsit kiengedni a gőzt. Tudtam, hogy reggel úgyis másnapos lesz, és nem fordul elő még egyszer.
Nem is fordult, egy darabig. Aztán először csak hetente egyszer kétszer, majd december végére már napi rendszerességgel hozta a bejárathoz egy taxi, vagy gyalog támolygott vissza a gyárhoz. Gyakran hiába vártam, mert mire előkerült, én már elaludtam, vagy ordítozás lett a beszélgetésből. Közben pedig szégyelltem magam a dolgozók előtt.
Jött a karácsony, apám egyik nap felhívott, nagyon meglepődtem, de végül kiderült hogy újra megnősült, és megkért töltsem náluk az ünnepeket Kiotóban. Sejtettem hogy az új nő áll a háttérben, de valahol örültem neki. Belementem, bár a meghívás Chrisnek is szólt, éreztem hogy nem akar majd jönni.
Már csak pár nap volt karácsonyig amikor az egyik kemény veszekedésünk után otthagytam az angolt, autóba ültem és neki indultam az éjszakának. Hajnalodott, amikor hívtam Ayrtont. Nem érdekelt hány óra van Brazíliában, szükségem volt rá.
- Tessék! – szólt bele.
- Alice vagyok.
- Tudom. Vihar van a szerelemben?
Annyira gúnyos, és bunkó volt, hogy elsírtam magam.
Percekig csak zokogtam.
- Ne haragudj! – azzal letettem.
Ráborultam a kormányra, és tovább sírtam.
Csöngött a telefon, és a nélkül hogy ránéztem volna felvettem.
- Ayrton…?- szipogtam.
- Hol vagy?
Lehunytam a szemem, Christian volt az.
- Azonnal mond meg hol vagy! – hallottam hogy részegebb mint volt, pedig reménykedtem benne hogy kijózanodik mire visszaérek.
- A kocsiban.
- Azonnal gyere haza, és kurválkodj!
- Nem megyek! Elegem van belőled, te részed szemétláda! – azzal lecsaptam.
Nem akartam ezt mondani, de elszakadt a cérna. Szerettem, és sajnáltam, de nem tudtam a támasza lenni, nem voltam rá képes, cserben hagytam, és ezért tart ott ahol tart.
Kiborultam.
Újra megszólalt a mobil. Ránéztem. A brazil volt, felvettem.
És bőgtem.
- Mi történt? –kérdezte ezúttal már aggódva.
Nem tudtam válaszolni.
- Mi a baj?
Próbáltam a szám elé tenni a kezem.
- A fenébe már Alice! Mondj valamit! Megőrülök így!
- Jól vagyok! – nyögtem ki.
- Bántott?
A pólóm ujjával törölgettem az arcom.
- Megütött?
- Nem.
- Biztos?
- Részeg.
- Horner? Alice ne viccelj. Sosem iszik. –hitetlenkedett.
- De. Az utóbbi hetekben. És sokat, nagyon sokat. Minden este szinte az öntudatlanságig.
- A per miatt?
- Nem beszél velem. Csak veszekszünk.
Csönd lett.
- Érted küldöm a gépet, gyere el. Látogass meg.
- Apám meghívott szentestére.
- Apád?
- Megnősült. Hosszú. A lényeg hogy békülni akar.
- Értem. Menjek én?
- Nem. Tudom, hogy mindig otthont töltöd a családoddal ezeket a napokat…. Én csak… Én…. Szükségem van egy barátra. Azt hiszem.
- Próbáltad neki elmondani, hogy mi bánt?
- Nem akartam terhelni a saját bajommal, neki így is épp elég nyomja a vállát. De segíteni sem tudtam semmiben, ha meg rákérdeztem valamire máris kiabált, és szitkozódott, csak felhúzta magát. Azt hiszem engem hibáztat azért, hogy idáig jutott. Gyűlöl engem. Azt várta hogy segítsem, támogassam én meg…. – a könyököm a kormányra tettem és a kezembe temettem az arcom.
- Úgy látom ő sem törte magát, pedig a te edzéseid is ember próbálóak, ha egy félév akarsz a balesett előtti szintre kerülni az nagyon leterhelő, melletted kellett volna állnia. Szerintem mindketten hibásak vagytok. Neked ott volt a felépülés neki meg a bíróság. Értem hogy mindketten ingerültek vagytok, de lehetett volna annyi esze, negyven felé, hogy nem téged használ villámhárítónak.
- Nem merek hazamenni….
- Félsz?
- Igen…. Az előbb hívott, felvettem, azt hittem te vagy, és erre nagyon felhúzta magát.
- Aludj szállodában.
- Nem merek….
- Miért?
- Ha egyedül vagyok kiborulok, állandóan a régi életem, a balesett, és a viták járnak a fejemben, hogy ez az egész az én hibám…. .nem tudom elviselni magam…. Szánalmas vagyok tudom…
- Alice…. –suttogta.
Pár pillanatnyi szünet következett.
- Oda megyek.
- De…
- Nincs de. Oda megyek. Holnap délkörül ott vagyok. Addig felhívom Irvinet.
- Eddiet?
- Igen. Tokióban van. Mostanában sem vagyunk túl jóban, de gondolom érdekli hogy ennyire padlón vagy.
- Biztosan haragszik még…
- Nem hiszem. Te is tudod hogy érdeklődött felőled míg a kórházban voltál. Inkább azt hiszi, te tekinted még mindig közellenségnek.
Felsóhajtottam.
- Megbízol benne?
- Nem, de Sonia is vele van.
- Rendben.
- Helyes. Tarts ki.
- Oké.
Nagyot sóhajtott majd letette.
Egy órával később pedig már a Hiltonban ültem kanapén az Irvine testvérek társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése