28.rész
Reggel késéssel sikerült elindulnom a szobából, kezdtem aggódni, hogy ezt a gépet is lekésem. A bánat vigye el, hogy olyan sokáig nem tudtam aludni.
Odasiettem a portához.
- Jó reggel kisasszony!
- Önnek is. Szeretném rendezni a számlát.
- Nem kell. Mr. Horner már elintézte.
- Igen? Mikor?
- Még tegnap este.
- Köszönöm. – morogtam zavartan – Viszont látásra.
- Viszontlátásra kisasszony, legyen szerencsénk máskor is.
Csomagokkal a kezemben léptem ki az utcára.
Úgy terveztem leintek egy taxit, vagy a hotel előttiekből választok.
- Niki! – a hang irányába fordultam.
Egy sötétkék Porschénak dőlve telefonált Christian, és hevesen mutogatott, hogy menjek arra.
Sötétszürke öltönyt, fehér hajszálkockás inger, és sötétkék kikoptatott farmert viselt, fekete sportcipővel. Jól nézett ki.
- Szia. – köszönt tátogva, azzal kinyitotta a motorháztetőt – Nem értek egyet, és ha nem tetszik akkor tegyél rendet! Igen! És ha már erről van szó - és kivetette a kezemből a csomagokat és bepakolta – kinek a hatáskörébe is tartoznak a személyi ügyek? Szerintem pedig nem! Nézd engem nem érdekel, de fogd vissza, vagy nem lesz … Nem fenyegetőzöm, csak tényként közlöm! Szevasz! –letette.
- Neked is szia. – eresztettem meg egy kedves mosolyt.
- Ne haragudj. Szóval, ki szeretnék vinni a reptérre, velem tartasz? – kérdezte bujkáló mosollyal.
- Jól hangzik. Mióta szobrozol itt?
- Fél órája, derengett valami hogy tizenegy körül megy a géped. Reméltem még elcsíplek. Gyere. – nyitotta ki nekem az ajtót, én pedig beszálltam, megkerülte a kocsit és beült – Mikor megy a pontosan?
- Negyven perc. – grimaszoltam.
- Kizárt. –csöngött a mobilja, ránézett majd lenyomta – Nem érünk ki. Lezárták a főutat, én is araszolva jöttem egy mellékutón. Dugó van.
- A fenébe.
- Mivel már úgyis lekésted a gépet – mosolyodott el – velem ebédelsz?
- Ma nagyon jó kedved van.
- Bizony. – adta rá a gyújtást – Mit szeretnél enni?
- Vigyél a reptérre jó? – sóhajtottam fel fáradtan.
- Mi baj? –fordult felém.
- Kedves tőled, hogy kifizetted a számlám, és értem jöttél…
- De?
- Miért csinálod? Mi a célod?
Gázt adott és kikanyarodott az útra.
- Bebizonyítom, hogy tudok veled együtt működni. –sorolt be a forgalomba.
- És azt is ilyen vidáman vennéd, ha látnál valaki más karjaiban?
Azonnal rám nézett.
- Nem tudom.
- Én is ettől féltem… Nem lehet hogy te még mindig reménykedsz?
Az utat bámulta, de erősebben fogta a kormányt.
- Miért kínzod magad?
Megint rám nézett.
- Még látok reményt.
Lehúzódott és leparkolt a leálló sávba.
- Reptérre, vagy velem jössz ebédelni? – mutatott fel az előttünk pár méterre a kereszteződés előtt álló táblára.
- És utána mi lesz?
- Mi után? – nézett rám zavartan.
- Az ebéd után…
- Nem tudom. Eljöhetnél háztűznézőbe?
- Hozzád? – kérdeztem döbbenten.
- Igazából a gyárra gondoltam, hogy tudd mi várna itt rád, a ház és bírtok kicsit elhanyagolt mostanában, de miért is ne? – nevetett.
- Ne viccelj már. –böktem meg.
- Nem viccelek, most komolyan.
- Mi van veled? Beszívtál? És a munkád?
- Most is dolgozom.
- Menedzseled a céget nekem? –cukkoltam.
- Nem, éppen nevelem a felső vezetést.
- Hogy?
- Didi akkor hívott mikor vártalak, megmondtam neki hogy nem szeretem ha ő és Helmut a hátam mögött akcióznak, és vagy befejezik vagy kilépek. Már épp elégszer csinálták, legyen itt vége.
- Mit mondott?
- Hogy ne fenyegetőzzek, meglátjuk mire mennek nélkülem egy napig.
- Nem szoktál ilyen lenni.
- Kicsit elegem lett.
- Azt zabálná a főnököd ha beállítanék hozzátok.
- Ó, igen. – dőlt hátra az ülésben kényelmesen – De én örülnék, ha körbe vezethetnélek. –nézett rám – Na?
- Nem akarom hogy bajba kerülj.
- Nem fogok. Nyugi. Amúgy meg senki sincs bent. Didi valahol üzletel, Helmut meg pilótát keres Webber helyére.
- Hát én nem szolgálnám ki Vettelt.
- Tudom, de ahogy leszűrtem Helmut nem így gondolja.
- És te? Kinek az oldalán állsz?
- Sebastiannak jó a szerződése. De nem feltétlenül kell hogy ő legyen a favorit.
- A teszten nem úgy tűnt hogy másodhegedűs.
- Kicsit túl sokat képzel magáról újabban.
- És ez neked nem tetszik.
- Nem. Ha a pitwallkról dirigálok neki, akkor nem hallgat rám.
- Én is felül szoktam bírálni Andrettit, velem sem lennél előrébb két centit se.
- De ha azt mondom két körrel a vége előtt hogy boksz, és nem vagy pontszerző helyen.
- Akkor tök mindegy, és bemegyek.
- Na de ő nem, mert látni akarja a zászlót, a helyett, hogy mindent, amit kell kicserélhetnénk így rajtbüntetés nélkül a kocsin.
- Csak nem a fejedre nőtt? – vigyorogtam.
- De. Sajnos. Webber meg tesz az egészre.
- Ezt most miért nekem mondod el?
- Kinek mondjam?
- Kell egy barát?
- Valami olyasmi.
Elmosolyodtam.
- Na jó, megfőztél. Veled ebédelek.
- Szuper. Hová menjünk?
- Valami csendes, és nem puccos helyre.
- Oké.
Egy egyszerű kis pubban ebédeltünk, mégis jobban éreztem magam mit bármikor.
Chrisből megállás nélkül dőlt a szó, rengeteget mesélt magáról, a versenyzői karrierjéről, és a csapatfőnöki munkájáról. Az arca még mindig fáradt volt, és nyúzott, de jó étvággyal evett, és sokat nevetett.
A bírtok valóban kicsit elhanyagoltnak látszott, füvet kellett volna nyírni, megmetszeni a bokrokat, és össze gereblyézni a falevelet. A ház egyszerű volt, mégis kellemes, bár poros.
Téglából épült, és jellegzetes angol fa és bőr bútorokkal berendezett, kellemes szőnyegeket, szép függönyök, nagy kandalló. Mégis inkább tűnt legénylakásnak, mint otthonosnak.
- Szép hely. – közöltem egyszerűen miután sétáltunk még egyet a ház körül.
- Laknál itt?
- Nem. Nem szeretem a vidéki életet. Utálom a madarakat. – közöltem egy elnézést kérő grimasszal az arcomon – Nem vagyok az a kertészkedő, csöndben éldegélő típus.
- Akkor hol élnél szívesen?
- Egy versenypálya mellett.
- Ne hülyéskedj! –legyintett.
- De, komolyan! Imádom a benzingőz, az égett gumi szagát, és a felbőgő motorok hangját. Tök jó lenne mindig azt hallani.
- És a pihenés?
- Nekem a vezetés a pihenés. Minden kanyar egy új kaland, minden egyenes egy új lehetőség hogy száguldjon a kocsit, és dolgozzanak a szelepek, és a hengerek.
- Úgy beszélsz mint aki szerelmes az autókba. – döbbent meg.
- Mert az is vagyok. Miért te mit éreztél amikor versenyeztél, vagy köröztél a pályán?
- Hogy nyerni akarok, és koncentráltam.
- Én is figyelek, de közben élvezem, és igyekszem megverni a többieket. Lazára veszem, mert ha rágörcsölök, akkor abból nem jön ki semmi jó. Persze nagyon bosszant ha nem én nyerek, vagy nem megy jól az edzés, de mindig van újabb lehetőség a bizonyításra.
- Teljesen máshogyan gondolkodsz. Az életről, a versenyzésről, a vezetésről. Mindenről. – közölte döbbenten, és közben zsebre tett kézzel nézte a földet.
- Igen, de hát ezt eddig is tudtad nem?
- Nem. - fújt egyet – Egy világ választ el tőlem, meg a csapattól. –rázta a fejét - Nem gondoltam, hogy ezt mondom, de sokkal inkább illenél a Ferrarihoz, vagy a Mercedeshez.
- Miért?
- Mert amiről te beszélsz, az már megszállottság, szenvedély, életforma. Nekünk ez csak munka, megélhetés. Nem az életünk.
- Nekem ez az életem, az autók, a motorok, a szerelés, a versenyzés.
- Látom…. Eddienek igaza volt… - sóhajtott nagyot.
- Miben?
- Amikor először találkoztunk, utána megkérdeztem mi a véleménye rólad. Azt mondta: „ Esélyed sincs öreg, ez a nő olyan, mint a villám, te meg egy teknős. Előbb változtatna meg téged, mint te őt. Meg aztán nem tudna egy sótlan alakkal élni, mint te.” Igaza van. –nézett rám szomorúan – Egy komótos csiga, nem versenyezhet a villámmal.
- Mind változunk. Még ő is.
- Nem. –nevetett – Ő nem, tíz éve ismerem ugyan az. És te is. Talán rafináltabbak, és keményebbek lesztek, de nem csendesedtek le, mint mondjuk én. Ti ezer fokon égtek.
- Az hogy bölcsebbek leszünk, még nem jár azzal hogy kiveszik belőlünk a tűz, és a szenvedély. Az évek múlása nem feltétlenül jelenti azt hogy öregszünk. Nem lehet hogy a túl nagy felelősség, és az évek elhitették veled hogy vénülsz?
- Nem tudom. – nevetett - Ezen még nem gondolkoztam.
Közben megkerültük a házat, és a bejárattal szembeni legelő korlátjához mentünk, Chris rátámaszkodott, és nézte a tájat.
- Lehet. Nem tudom. Talán igazad van… Adrian mindig azt mondja egy dinoszaurusz, mert nem tud számítógépen dolgozni csak rajtasztalnál. Néha őskövületnek érzem magam, akárcsak ő.
- Jaj már! Mert te olyan vén csont vagy! Harminc akárhány évesen is?
- Harminc kilenc.
- Na. Ne idegesíts!
- Néha kicsit rám tör a depresszió.
- Minek?
- Nem tudom. – rántotta meg a vállát – Megyünk?
- Nem! Gyerünk most már mondjad ha elkezdted!
- Mit?
- Mi bajod van?
- Semmi.
- Christian!
Elmosolyodott.
- Jól vagyok.
- Nekem te ne kamuzzál! –böktem meg az újammal, a mellkasát – Mond végig! Gyerünk!
- Meg van mindenem és mégis egyedül vagyok, se feleség, se család, se gyerek. A testvéremnek már két gyereke is van, én meg itt vagyok negyven évesen, és munka mániásan. Szeretem csinálni, de Beverleynek igaza volt, ezt egy nő se tolerálja sokáig, vagy abba hagyom vagy egyedül maradok. Christian Horner magányos. Szánalmas mi? – mosolygott kényszeredetten.
- Más vagy… Nagyon megváltoztál… Annyira… Nem tudom…
- Először Bev, aztán te. Két ekkora pofon éppen elég volt. – kísért a kocsihoz – A gyár tetszeni fog, és – az órájára nézet – még a srácok is dolgoznak pár órát.
Beültem, de ahogy beszállt, és bedugta a kulcsot az indítóba, rátettem a kezem a kezére.
- Nincs baj. Csak néha rám tört a hülyeség. De majd elmúlik, és megint egy tuskó leszek. – próbálta elviccelni a dolgot – Tehát majd meglátod, amikor belépünk a szerelő…
- És hol fogunk vacsorázni? – szakítottam félbe.
- Hol szeretnél?
- Szereted a kínait?
- Hát… - fújtatott -…. Nem nagyon ettem még. Nem szeretem az idegen ízeket.
- Mutasd meg a gyárat, én pedig találok valami nem szokványos éttermet.
- Nem igazán rajongok a sült állatokért, és bogarak ért.
- Tehát akkor sem csirkét, sem marhát, sem sertést nem eszel?
- Kígyókra gondoltam.
Kitört belőlem a nevetés.
- Szerinted én megeszem az autentikus kínait? Ne viccelj, olyat eszünk amiben zöldség, és számunkra ismert húsféle van. Ízleni fog. Bízol bennem?
- Van más választásom? – indította be sóhajtva a kocsit.
- Nincs.
- Sejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése