29.rész
A gyárban úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban, mindenhol rátapadtam a fiúkra, és nagyon érdekelt ki mit csinál és hogyan.
- Niki. – húzott el az egyik ötvenes szerelőtől Chris akit már félórája vallattam.
- Igen?
- A srácoknak tíz perce lejárt a munkaidejük.
- Bocsi. – néztem rájuk elnézést kérve.
- Nem baj. Legalább valakit érdekel mit csinálunk. –sóhajtott.
- Tudjátok hogy minket is érdekel! – szólt rá Chris.
- Persze főnök, de azért én még nem láttam olyan pilótát, akit a felfüggesztés működése ennyire érdekelt volna. –nevetett - És a vicc az hogy Magát tényleg érdekli!
- A beállítás miatt fontos, ha értem a dolgot, tudok segíteni a mérnöknek, és ha jobb a beállítás jobb eredményt érhetünk el a versenyen. És a felfüggesztés beállítása fontos a vezethetőség szempontjából, súlyos tizedek, vagy ezredek múlhatnak rajta.
- Látom Niki maga sztahanovista! – szólalt meg mögöttem egy mély nevető hang.
- Didi! – fogott vele kezet Chris – Azt hittem nem vagy itthon.
- Most érkeztem egy órája, akik akkor végeztek azt mondták hoztál ide valami kocsi buzi csajt, aki még értelmes is, nézzem meg, mert érdemes! De hogy pont magát, hát most ledöbbentem. – nevetett.
- Ez sértés vagy bók ? – néztem Chrisre.
- Inkább bók.
- Ja jó.
Kezet nyújtott.
- Mateschitz! Enyém ez a bazár!
- Niki Constantin!
- Maga az a csaj aki a Pirellinél van?
- Igen.
- Azt hitte ti rosszban vagytok! –mutatott rám meg Chrisre.
- Didi magának mindig ekkora a szája? – kérdeztem rá nyíltan.
- Igen. Gondja van vele?
- Nem. Csak olyan mint egy texasi olajmágnás!
Újabb nevetés.
- És az jó?
- Nincs velük bajom.
- Helyes! A tervező részleget már látta?
- Igen. Impozáns.
- És Adrian?
- Nem volt bent. Ma korábban elment, valami családi ügy. –közölte Chris.
- Kár. Na majd ha ide szerződik látja eleget! – legyintett.
- Még nem döntöttem.
- Ne vacakoljon! Írja alá! – nevetett.
- Nem vagyok sem a haverja, sem a cimborája, engem nem tud megvenni Didi! Úgy döntök ahogy a karrieremnek, és az igényeimnek a legjobb! Tőlem kacsalábon is foroghat a gyár!
- Jól van, jól van! De maga szimpatikus nekem, és ahogy látom ért is hozzá! Szívesen látnám házon belül. –közben Chrisre sandított.
- Nekem sincs ellenevetésem, ez már csak rajta áll.
- Didi!
- Igen?
- Elárul nekem valamit?
- Mit tündérem?
- Minek Helmuttal küld nekem szerződés ajánlatot, Christian tudta nélkül?
- Mert gondoltam ha meglátja a nevét a papíron akkor el sem olvassa! Christian meg nem hiszem hogy ellenezte volna vagy igen?
- Nem, de jobb szeretek tudni róla mit forralsz a hátam mögött!
- Tudom… Kevesebbet kellene hallgatnom Helmutra.
- Nem ártana! – majd az angol felém fordult – Most ment el az utolsó műszak, megyünk?
- Igen.
- Didi?
- Még beszélni akarok Katievel, azt mondta megvár, eszembe jutott pár pr ötlet.
- Jó, majd egyeztetek vele.
- Helyes. – kezet fogott Chrissel majd vele – Remélem ránk voksol, szívesen látnánk.
- Maga jó politikus lenne, mondtam már majd eldől, de köszönöm.
Kicsit elcsigázva szálltunk újra autóba, és végül egy jónak ígérkező marokkói vendéglőbe navigáltam magunkat, amit a neten találtam.
A La Menara remek helynek ígérkezett, igazi keleti hangulat, félhomály, lámpák, mécsesek, selyem függönyök. Kellemes füstölő illat.
- Na? –súgtam oda az angolnak, amíg egy asztalhoz kísértek minket.
- Nem rossz.
Kényelmesen leültünk, majd a pincér segítségével zöldséges marokkói levest, mangós és csilis grillcsirkét rendeltünk rizzsel, és marokkói salátával valami baklavát édességnek.
Chris először kicsit bizonytalanul méregette a tányérjára került ételeket, de valahogy az első falat után mindig bólogatott hogy jó.
Aztán átültünk egy szeparéba, lenyúltunk a kényelmes párnákon és rendeltünk egy adag bora bora gyümölcsös teát.
- Remek választás volt. – könyökölt az asztalra, és megtámasztotta a fejét a kezével.
- Szóval mégiscsak bejön a keleti konyha. –ültem le vele szembe ugyanúgy.
- Igen. Nagyon. – mosolygott, aztán valahogy rajtam felejtette a tekintetét – Jó hogy nem a reptérre mentünk délelőtt.
- Igen…- megjött a tea és szétrebbentünk.
Neki dőltem a falnak, ittam a teát, és hallgattam a kellemes zenét, oldalra pillantottam Chris engem nézett.
- Mi az?
Megrázta a fejét.
- Nem gondoltam hogy a kikapcsolódásnak ilyen remek formái is vannak.
- Kicsit élned kellene nem?
- De. Csak nem vagyok elég merész.
- Ha egyszer ráérezel az ízére, akkor jobban fog menni ez a pörgősebb lazítás. Nem kell a világ végén élned ahhoz, hogy ki tudd pihenni a mindennapokat. És nem csak a csend lehet megnyugtató.
- Igen… - sóhajtott.
- Menjünk vagy maradjunk még?
- Kicsit fáradt vagyok.
- Oké. – intettem hogy kérem a számlát.
Már kereste a pénztárcáját, amikor rászóltam.
- Most én vagyok a soros, nincs vita.
Az utcára lépve kicsit hűvös volt, és megborzongtam, tám terítette a kabátját.
- Merre? –kérdezte.
- Szívesen meginnék valamit egy bárban, aztán keresnem kellene egy szállodát.
- Hotel tudok ajánlani, bárt már nem nagyon.
- Nem vagy egy nagy piás.
- Hát nem.
- Sör?
- Nem igazán. Minden gyorsan a fejembe száll.
- Akkor menjünk. Keressünk egy hotelt, még neked is vissza kell érned a gyárba. – kapaszkodtam bele egy régi díszes fekete lámpaoszlopba.
- Ne is mond. – morogta én meg közben fél kézzel fogtam az oszlopot és körbe szaladtam.
- Túl jó maga az élet? – cukkoltam, járda egyenetlenségébe beakadt a cipőm sarka, és előre lendültem, és neki estem Chrisnek.
Elkapott, és szorosan tartott.
- Inkább veled túl jó. – suttogta rekedten, ahogy felpillantva a szemébe néztem.
Rengeteg gyöngédség, és érzelem volt a tekintetében. És ott a lámpa alatt, a hűvös ősz valahogy varázslatossá tette a pillanatot.
Közben visszanyertem az egyensúlyom, lábujjhelyre álltam és megcsókoltam.
Szenvedélyesen viszonozta, és még szorosabban ölelt.
Amikor levegő után kapkodva szétváltunk, újra megakartam csókolni, de a homlokát az enyémnek döntötte.
- Ne… - suttogta.
- Miért?
- Nem erre ment ki a mai nap…
- Tudom… - ragadtam meg a gallérját, de megfogta a kezem, és elhúzta.
- Niki… Én nem bírok ki még egy szakítást… Beledöglenék, ha csak ma éjszakára… Értesz engem? – nézett rám kétségbeesetten – És azt hiszem, a történtek után te sem bízol bennem igaz? Nem akarlak még jobban megbántani…
- Akkor mit akarsz mi legyen? Barátság? – akadtam ki.
- Nem. Azt hiszem azt sem viselném el, pláne a mai nap után…. Gyere…. Elviszlek – engedett el, és az autója felé indult.
Utána mentem, és átadtam a kabátját.
Csendben utaztunk, aztán megállt egy kellemes környéken, fehér sorház, fekete vaskerítés, az utcán nagy fák.
A kezembe adott egy kulcscsomót.
- A londoni lakásom. Az elsőn jobbra vannak a vendégszobák. Ha reggel elmész, csak dobd be a kulcsokat a postaládába.
- De…
- El akarom adni, úgysem lakom benne. De rendben van tartva. – azzal kiszállt, és a bejáratig vitte a csomagokat – Nem megyek be, még hosszú az út.
- Kösz mindent.
- Remek nap volt. Szia… - sarkon fordult, lement a lépcsőn de a kapun még vissza nézett – Niki?
- Igen?
- Nem viselném el, ha más karjában látnálak minden nap.
- Tudom…
Aztán elhajtott. A lakás sokkal kellemesebb volt, mint a vidéki háza. Jól berendezett, otthonos.
Egy zuhany után, fáradtan nyúltam el az ágyon. Később felébredtem, és túl porosnak találtam levegőt, gondoltam ablakot nyitok. De amikor odaléptem egy ismerős Posche parkolt a ház előtt, Chris ott állt neki dőlve, és nézett fölfelé. A sötétben, és a függöny mögött álltam, nem láthatott.
Elmosolyodtam. A mobilomból kikerestem a számát, és felhívtam
- Szia. –köszöntem bele vidáman.
- Szia. - látnom sem kellett volna tudtam hogy mosolyog.
- Rendben visszaértél a gyárba?
- Igen.
- Akkor a szellemed őrzi a házat az utcáról? – kuncogtam.
- Nem… Nem volt kedvem visszamenni… És…
- Nem jössz be?
- Inkább nem. – kiintegettem ki az ablakon, erre zavartan a hajába túrt, és kicsit rácsapott a kocsi oldalára.
Azt hiszem akkor mindketten arra gondoltunk, hogy jól beégette magát.
- De ugye tudod hogy ez a te házad? – nevettem.
- Igen. Dereng. – kínlódott a kínos helyzet miatt.
- Szóval?
- Nincs kulcsom. – nyögött fel.
Lementem és kinyitottam bejáratit.
- De ugye nem ilyen szórakozottan vezetsz csapatot? –dőltem a félfának vigyorogva.
- Nem. – ölelt át – Az jobban megy…
Egy darabig csak néztünk a másik szemébe.
- Ez még meg fogom bánni… - suttogta.
Hosszan csókolóztunk.
- Talán nekem sem árt ha egy kicsit csiga tempóra váltok… - motyogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése