Dream/Team? - Álom/Csapat? 19.

19.

Ebben a pillanatban értünk földet. Kicsatoltam az övet, és felálltam. De Christian nem engedett ki.

-        Megtennéd hogy…- mutattam kifelé.

-        Nem.

-        Tessék?

-        Ezt most tisztázni fogjuk. – húzta ki magát.

-        Mit akarsz tisztázni? Eldöntötted, hogy mit miért teszek. Tovább léphetnénk?

Keresztbe fonta a kezét maga előtt, és jelentőségteljesen rám pillantott.

-        Ez a póz vicces és nem főnökös! – mosolyodtam el.

Tény, hogy nagyon mókásan festett, amikor a kemény fószert akarta játszani.

-        Örülök. – mosolyodott el- De akkor sem mész ki innen, amíg ezt meg nem beszéltük. – hajolt előre.

-        Remélem fel vagy pakolva három napi hideg élelemmel. Azt hittem sietünk „törpillához” aztán meg a gyárba. - sóhajtottam fel.

Oldalra lépett, én pedig kijöhettem a helyemről végre. De két lépés után meg fogta a karom, és maga felé fordított. Hátul az asztal, előttem Christian. Ismét satuba kerültem.

-        Szóval? – hajolt egészen az arcomba.

-        Nem félek a fenyegetésedtől. – támaszkodtam meg bal kézzel az asztalon.

-        Nem fenyegetlek.

-        Akkor?

-        Próbálok nyomást gyakorolni rád.

-        Ahha.

Még közelebb lépett, és a köztünk lévő távolság eltűnt.

-        Szóval…

Tudtam, hogy mire megy ki a játék.

-        Ez már zaklatás.

-        Jó, akkor én is feljelentek mert rám másztál. – távolodott el.

-        Mi? Normális vagy. – böktem meg a karját.

-        Utálom, ha szórakoznak velem.

-        Jaj tudom, mert te meg akarod kapni azt akivel évődsz.

-        Ha minden pasinak ennyire húztad az agyát, akkor nem csodálom, ha Patriknak elege lett! – replikázott vissza.

De nálam elszakadt a cérna, és felpofoztam.

-        Azt hiszem ezt megérdemeltem. –dörzsölte meg az arcát.

-        Én… - kezdtem zavartan mutogatni – Sajnálom, csak…

-        Nem. Elvesztettem a fejem, és felhúztam magam. - lépett hátra - Többet ilyen nem lesz. Nem kellett volna Patrikot felhoznom. Egyébként sem tudok rólatok semmit úgyhogy… ez elég gerinctelen volt.

-        Le kellene jegelni mert… mert látszani fog. – néztem rá zavartan.

-        Pakoljunk. – és összeszedte a cuccát.

Már Londonban jártunk az autóval, de még mindig nem szóltunk egymáshoz.

Megcsörrent a mobilja, és pár szó után letette.

-        Heikki volt. Az újságírók kiszagolták a dolgot, és kénytelen volt visszavinni Sebet a gyárba.

-        Az jó. Ott úgysem zaklathatják.

-        Igen.

Lassan átverekedtük magunkat a kaotikus városon, és Milton Keynes felé vettük az irányt. Christian gyorsan, mégis biztonságosan vezette.

-        Ez egy Infiniti Nissan GT-R 2013.

-        Igen. – pillantott rám.

-        Mindig sportkocsit küldenek?

-        Nem.

-        Általában normál utcait?

-        Igen.

-        Gondolom ezt szívesebben vezeted?

-        Mindegy.

-        Értem.

Kinéztem a mellettem lévő ablakon, és figyeltem, ahogyan a zöld táj, a fa és drótkerítések elsuhannak mellettünk. Nem láttam értelmét újabb beszélgetés kezdeményezésnek, amíg „ Kimi Raikkonen styleban” folytatjuk. (Egyszavas válaszok minden kérdésre.)

Végül az autó belső kialakítását, és a műszerfalat kezdtem el tanulmányozni.

Tetszett hogy a mutatók pirosak, a sok gomb a kormányon, a váltó fekete- piros desingja. Egyszerű volt, letisztult,és dögös. Mindent alaposan megnéztem.

-        Tetszik a látvány?

-        Mi? – pillantottam Christianra, aki fél szemmel engem nézett.

-        A kocsi.

-        Igen. Nagyon. – aztán visszafordultam és az utat néztem.

Lehúzódott a padkára, és megállt.

Érdeklődve fordultam felé.

-        Akarsz vezetni?

-        Vezetni?

-        Igen.

Az első gondolatom, hogy” Jézus naná, persze!”, aztán gyorsan lebeszéltem magam.

-        Nem. Köszi.

-        Miért?

-        Mit miért?

-        Miért nem? Látom a szemedben a csillogást.

-        A csillogást? –kérdeztem mosolyogva.

-        Hogy szeretnél vele száguldozni.

-        És?

-        És nem értem miért mondasz nemet. Itt a lehetőség, és nem élsz vele. Miért?

-        Nem akarok a múlton rágódni.

-        A múlton? – ráncolta össze a homlokát.

-        Nem akarok ilyen kocsit vezetni, nem akarok száguldozni, és nem akarok versenycsapatnál dolgozni. Ez olyan érzés, mintha… Rossz. Nagyon rossz.

Döbbenten, érdeklődve, és továbbra is összeráncolt homlokkal nézett. Várta a további magyarázatot.

-        Én ezt régen abbahagytam. Nem könnyű, amikor vezető ülésből mérnökké sorolnak hátra. És fáj, hogy nap mint nap megint itt van minden előttem, de mégsem az enyém, csak benne dolgozom majd, másvalakiért. Nem értem van, én vagyok a pilótáért. Ez olyan mint egy álom, de aztán mindig eszedbe jut a múlt, ami megkeseríti. De elfogadom, mert Patrik erre akart kérni, tartozom neki azzal, hogy megcsinálom az autót. Meg érdekel is a munka, és élveztem is, csak… Könnyebb lenne, ha nem próbálnál jó fej lenni. Nem úgy értem, hogy ez baj, ez jó, csak…

-        Ne piszkáljam fel a versenyzői éned ilyen ajánlatokkal.

-        Igen. Örülök, amiért nem értetted félre, és látod, hogy mit akarok körbemagyarázni.

-        Én is versenyeztem.

-        Tudom. De te önszántadból hagytad abba.

-        Azt hiszed ezért nekem nem hiányzik? Hiányzik. De nem voltam elég jó, voltak sokkal jobbak. Csinálhattam volna még pár évig, de minek. Adódott egy másik lehetőség, és azzal a csúcsra kerültem. Ne gondold, hogy néha nem szeretnék beülni a kocsiba, és a pályán körözni. De meg kell tanulni élni egy másik életet, és nem a múlton keseregni.

-        Szerinted miért lettem egyiptológus?

-        Szerintem elmenekültél abból a világból egy steril környezetbe a négy falközé. Könnyebb volt elbújni, mint a sport része maradni.

-        Igen. És tudod miért? Mert jobb vagyok, mint a legtöbb srác, aki most Forma 1-es gépben ül. Jobb vagyok mint Vettel, és mégis ő a világbajnok. Ha lett volna rá esélyem, hogy folytassam, és elérjem amit ő, nem bánnék így a csapatommal, és a többiekkel. Dühít a hozzáállása, a stílusa, a lénye, a viselkedése! Egy igazi bajnok nem ilyen!

-        Te még mindig nem tetted túl magad azon, hogy nem versenyzel. Pedig ennyi év elteltével ideje lenne. – sóhajtott fel, benyomta az indító gombot a kormányon, és a motor felmordult.

Átnyúltam előtte, újra megnyomtam a gombot és a motor elhallgatott.

-        Szállj ki! – csattantam fel.

-        Mi?

-        Szállj ki! – azzal kipattantam, és átsétáltam a kocsi előtt.

Kinyitottam a vezető oldali ülést.

-        Gyerünk!

-        Jó. –nézett rám döbbenten.

Beültem a helyére, és megvártam, hogy ő is beszálljon.

Benyomtam az indítót, a motor dorombolt, kuplung, gáz, és egyesbe a váltó.

Tövig nyomta a pedált, és fél perccel később már száz nyolcvannal haladtunk. Az út egyenes volt, és üres. Kihúzattam, felváltottam hatosba. Kétszáz, kettő tíz, kettőhúsz.

Jött egy kanyar, finom fékezés,száznegyvenes gyors bevétel. Két autó előttünk, gáz, kifutás, százhatvan, és a következő elnyújtott kanyarban előztem. Újabb egyenes szakasz száznyolcvannal, megint hatos, újra szaladt fel a sebességmérő, kétszáz, kettőtíz, kettőhúsz, kettőharminc, kettő negyven.

-        Na. Kéred már vissza a volánt? – gúnyolódtam az utat nézve.

-        Nem. – jött a higgadt válasz.

Elmosolyodtam. Újabb elnyújtott kanyar, lágy fékezés, de száznyolcvannál kitört a kocsi fara, nem tudtam megfogni, elkezdtünk csúszni, és megfogtam a kézi féket. Christian keze már rajta volt, rátettem az enyémet, megszorítottam, megnyomtam a gombot, és behúztam, közben a másikkezemmel az ellenkező irányba tekertem a kormányt, majd elengedtem a gombot, és lenyomtam a kart kiengedve a féket. Nagyon driftelősre sikerült.

Megint egyenes szakasz, újra nyomtam a gáz, már kettő hatvannal mentünk, de az angol még mindig nem szólt semmit.

-        Bírod még?

-        Versenyeztem emlékszel?

Éles szűk kanyar jött. Finom lassítás, kétszáztól nem mentem lejjebb.

Elkezdtem kanyarodni, és ahogy számítottam rá a kocsi fara kitört, megint a kézi fékkel próbáltam kordában tartani, közben kanyarodni meg, de átsodródtam a másik sávba, és szembe jött egy Reanult, elrántottam a kormányt, elkerülve a frontális ütközést, de túlsodródtam a saját sávomon a padkára. Egy kézzel nem tudtam tartani, mielőtt elengedhettem volna a féket, Christian hírtelen átnyúlt előttem, és két kézzel megragadta a kormányt, és így sikerült az árok széléről a padkára vissza evickélni.  

Megálltam, és hátra dőltem a vezetőülésben levegőért kapkodva.

Az egyik kezem még mindig a féken volt, a másikat Christian szuszogva szorította a kormányon. Közben levette a másik kezét a volánról, félig megfordult, és rám nézett.

Nem tudtam eldönteni éppen mi zajlik benne, mert túl sok érzelem kavargott a szemében, és az arcán.

Elengedtem a féket, és lehunytam a szemem.

-        Most jön az hogy, ha nem segítesz akár… - egy csókkal fojtotta belém a szót.

Az egyik karjával átkarolt, és elkezdett áthúzni a másik ülésbe. Hagytam.                             

A következő pillanatban pedig már az ölében ültem. Újabb csókok, és szenvedélyes simogatások következtek. Hátam mögül zaj hallottam, de csak egy autó húzott el a másik sávban.

Eltoltam magamtól az angolt. A blúzom teljesen ki volt gombolva, ahogy félig az ő inge is.

-        Mi az? –húzott vissza.

-        Sem a hely…khm… sem az idő… Ez egy közút…Chris…- megint egy szenvedélyes csókkal hallgatatott el – Ez közszemérem sértés…- motyogtam, miközben le akartam rólam húzni a blúzt.

-        Christian. – húzódtam hátra végül zihálva.

-        Élvezed hogy újra, és újra az orromra vágod az ajtót igaz? – lett ingerült.

-        Egyszer letámadhatnál egy zárható ajtó mögött is. – cukkoltam.

-        Én nem…- most én csókoltam meg – Később. –suttogtam.

-        Mikor? – nézett rám szenvedélyesen – Este?

Bólintottam.

-        Most menjünk mielőtt ideérnek a zsaruk. És nem csak gyorshajtásért kapnak el. – somolyogtam.