Dream/Team? - Álom/Csapat? 7.

7.

-        Szóval? – pillantott fel a spagettije felől.

-        Én egy egyiptológus vagyok. – néztem ártatlanul.

Lecsapta a villát, felkapta a cuccát, és elrobogott, de a küszöbről még visszaszólt.

-        Én meg Anglia királya. – és kiment.

A többiek értetlenül néztek az ajtó felé, majd rám, én meg komótosan ettem tovább.

Daniel átült hozzám.

-        Baj van?

-        Összekülönböztünk valamin. Meg akart kérni valamire és én nemet mondtam. Nem vészes, ne aggódjatok. Nálunk néha napi szinte van ilyen, máskor meg egy hónapig semmi.

-        Oké.

-        Van tollad és papírod?

-        Minek? Neki akarsz levelet írni?

-        Mert fel akarok írni valamit, ami eszembe jutott. Neki meg emailt írnék mert úgyis a faszához van ragadva a kurva mobilja, laptopja, meg tabletje vagy mi a fenéje.

Danielből kitört a nevetés.

-        Mi van?

-        Amúgy tényleg hozzá van nőve mind a három, plusz a rádió.

-        Kés van nálam.

Semmi, újabb röhögés.

-        Dietrich! – fordultam hátra – Ha lecsapom akkor beperel?

-        Attól függ mi baja lesz! –válaszolt két falat sült között.

-        Semmi. Szerintem üres a feje mint a söröshordó, szóval kétlem hogy bármi kár érné.

-        Akkor hajrá. – szúrt valami savanyúságot a villájára.

A következő pillanatban Daniel székestől mindenestől elterült a földön és tovább röhögött.

Mindenki felénk fordult, és engem meg Dant nézték aki a földön ülve röhögött.

-        Nem értem hozzá.

-        A röhögéstől dőlt el a székkel együtt. – konstatálta sztoikus nyugalommal a pudingot kanalazó Horner – Hagyd rá, majd elmúlik.

-        Vagy nem. – sóhajtott Katie.

-        Vagy nem.

-        Agybeteg vagy?-  néztem az ausztrálra, aki ezen is nevetetett.

-        Hagyd békén. Menthetetlen. – dünnyögte Vettel.

-        Egyet kell értenem veled. Arrébb megyek mielőtt még rám ragasztja ezt a kerge marha kórt.

-        Steaket eszem. – pillantott fel Dietrich.

-        Remélem nem nyersen. Káros az egészségre, gondolom tudja.

-        Negyven éve eszem steaket.

-        És negyven éve van mázlija, hogy nem lett tőle bélférges, kerge kóros, toxoplazmózisos, májgyulladásos, tífuszos, szalmonellás, trichinellás, hogy csak párat említsek, az érlelt félig nyersre sütött húsok okozta betegségekből.

Az osztrák lecsapta a kést meg a villát.

-        Kösz hogy most emlékeztet rá, és elvette az étvágyam.

-        Tíz éve foglalkozom hullákkal, múmiákkal, betegségekkel. Sok mindent láttam már. Nagyon csúnya vége lehet egy ilyen fertőzésnek. Példát is tudok rá, nem is egyet. Nem egy élmény amikor férgek kínozzák az embert. Higgyen nekem nagy főnök, ha még harminc évig itt akar ülni, akkor inkább rendes sültet egyen.

-        Elnézést. – állt fel zöldülő fejjel.

-        Azt hiszem most kiakasztottad. – szólalt meg Christian.

-        Hidd el, legalább száz több száz vagy ezer éves múmiát láttam már. Mindegyiket kínozta valami nyavaja, és legtöbbször a félig nyers húsok fogyasztásáról kapták. Én igazoltam vizsgálatokkal.

-        Szívmelengető a munkád. – piszkálódott a német.

-        Csak szólok, hogy ha megakarnálak mérgezni, akkor azaz édes-keserű gyümölcstál amit eszel tökéletes lenne, meg sem éreznéd az ízek miatt. – Seb azzal a lendülettel köpte ki a szájában lévő falatot.

-        Mit tettél bele?

-        Én? Csak nem képzeled?

-        Mit tettél bele? – állt fel.

-        Seb nyugi, végig a falnál ült. Mellettem. – lapozta sztoikusan az újságját Christian,de közben rám sandított.

-        Biztos?

-        Igen. Edd meg és haladjunk. Apropó küldtél ki valakit Heikki elé?

-        Miért küldtem volna? Nem jön!

-        De jön. Tegnap felhívtam miután beszéltem Didivel. Ma azért tesztelhettél mégis csak, mert nem volt itt, de holnap és szombaton nem ülhetsz kocsiba. Didi utasítása, és én egyet értek.

-        Meg akarom ezt beszélni Helmuttal! – hisztizett.

-        Helmut már edzés után elindult Milton Keynesbe. Nem is jön vissza, Didi átirányította az utánpótláshoz. Nem tagja többet a Forma 1-es teamnek. – ivott bele a kávéjába.

-        Mi??? –pattant fel Seb.

-        Ha valami nem tetszik, akkor nálam, vagy Didinél lehet reklamálni.

Döbbenten ült le.

-        És jobb ha tőlem tudod, téged, Guillaumeot, és Andyt is górcső alá vett a nagy főnök. A helyedben kevesebbet arcoskodnék, és többet melóznék ahogy Daniel.

A német úgy nézett a mellettem álló ausztrálra mint a véres rongyra, felpattant de az ajtóból még visszaszólt.

-        Küldjél ki te valakit Heikki elé, mert nekem jelenleg nincs rá szükségem! – azzal elcsörtetett.

-        Katie. – pillantott Christian a fősajtósra.

-        Interjút adok a Sky Sportnak, még fel is vesznek némi anyagot a tesztből. Egész délután itt lesznek, mondtam.

-        Tényleg. Jó hát körbe kérdezek akkor a szerelőknél.

-        De miért kell elé valaki? Kiküldjük a sofőrt és kész.

-        Nem a hinterstoisseri reptérre jön, menetrendszerinti járattal érkezik Grazba.

-        Értem.

-        Én ráérek. – emeltem fel a kezem, de nagyon meglepődve néztek rám – Gyerekek ti dolgoztok én meg imádom nézni, de attól még semmi melóm sincs. Kocsiba pattanok és elhozom a srácot. Nem ügy.

-        Hát végül is… Jó. Oké. Felhívom és megmondom, hogy te mész érte.

-        Szuper, és add meg a srác számát is. Biztos, ami biztos.

Megadta a finn számát, és én is az enyémet.

-        Mikor jön? Négyre ér be.

Az órámra néztem, fél kettő múlt.

-        Azt hiszem el is indulok.

-        Jó, de vidd az én kocsim.

-        Miért?

-        Mert az gyors, üzembiztos, és a cég fizeti a benzinköltséget. –nevetett.

-        Szuper. – vigyorodtam el – Automata vagy kézi váltós?

-        Kézi. – és a kezembe adta a kulcsot – És visszafelé tankoljatok a cég számlájára.

-        Neked Porshéd van? – tettem fel a kérdést a kulcs alapján.

-        Gond?

-        Nem.

Kikísért az autóhoz.

-        Oké. Bármi tudnivaló?

-        Semmi. A londoni járattal jön. Itt a kártya tankolásra, iratok és GPS a kesztyűtartóban. A kocsinak semmi háklija nincs. Meg fogod ismerni?

-        Szőke, magas, finn, pofátlanul jóképű.

-        Oké.

-        Egy darabban jövünk meg.

-        Vezettél már ilyet? –kérdezte kétkedve.

-        Porshét még nem, de sportkocsit már igen.

-        Igen? – lepődött meg.

-        Igen. Na ha minden simán megy, hét körülre megjövünk.

-        Azért majd hívjatok.

-        Ha adsz egy számot „kedvenc csapatfőnököm”.

-        Hogyne adnék, egy ilyen szép nőnek. –cukkolt.

Megcsörgetett, én pedig beírtam a számát.

-        Oké. Vigyázz Patrikra.

-        Te meg a kocsira.

Megráztam a fejem beszálltam, ráadtam a gyújtást, és Chris megkocogtatta az üveget, lehúztam.

-        És magadra is.

-        Oké. – kacsintottam rá, és gázt adtam.

A Porshe ment mint az álom, jó időt futottam, így Graz előtt megálltam tankolni. És hívtam Patrikot, Chris már szólt neki, örült hogy legalább találtam valami elfoglaltságot, és nem a piten ülök, de az adatokért még pipa volt.

Fél négy előtt parkoltam le a reptér előtt. Laza százhúsz kilométert megtettem száz perc alatt plusz tankolás.

-        Nem is rossz.

Bementem, és megkérdeztem az információnál, hol kell várni a londoni járat utasaira.

Beálltam a kijárat elé.

„Már a terminálnál várom Heikkit. Tankoltam a kártyára. Csörgök, ha elindultunk.” - írtam

Hornernek.

„A kijáratnál várlak, az egyik oszlop mellett. Magas, barna hosszú haj, piros póló, szűk kék farmer, fekete tűsarkú. Dr. Ena Pataky” küldtem el a finnek.

„Ez ügyes volt!” – jött a válasz Christiantól.

Négy után szállt le a járat, rengeteg ember özönlött ki az ajtón. Nem is nagyon néztem őket, inkább az emailjeimet böngésztem a mobilon.

-        Szia. Te jöttél elém?

Felpillantottam, és egy szőke magas srác állt előttem. Kétségtelenül  a tréner.

-        Hali! Dr. Ena Pataky. –nyújtottam kezet.

-        Heikki.

-        Szólíts nyugodtad Catnek.

-        Oké. Miért nem Sebastian jött? – kérdezte élesen.

-        Éppen dühös, amúgy meg a pályán tesztel.

-        Miért?

-        Mehetnénk? Menet közben majd bájcsevegünk.

-        Csak fel kel vennem a csomagom.

-        Oké. Mit keresünk? – álltam meg a csomagokat szállító futószalag előtt.

-        Kék Red Bull sporttáska, és nagy fekete bőrönd.

Tíz percig vártunk mire előkerültek a cuccai.

-        Szóval? – kérdezte mikor végre sikerült betuszkolnia a csomagtartóba a két táskát.

-        Sebastian felhúzta magát, mert Didi éppen rendet tesz, és az orrára koppintott. – ültem be a kocsiba, ő meg mellém – De gondolom te ezt máshogy, és más verzióban hallottad.

-        Ezért is nem értem miért jöttél ki. – gúnyolódott.

Én meg eldöntöttem, bebizonyítom neki, nem én vagyok az ellenség.

-        Nekem a némettel van bajom nem veled. Téged nem is ismerlek. – adtam rá a gyújtást, majd egyesbe tettem a kocsit.

-        Nem kaptam választ a kérdésemre.

-        Seb el van tiltva a teszttől, Didi elzavarta edzeni, de mivel te nem voltál itt, kiküldték a pályára. Ha megérkezel holnaptól edzenie kell, én legalábbis ezt hallottam Christiantól. Annyit mondott Vettelnek, szombatig nem ülhet autóba, és ő hívott téged. Kérte, hogy menjen ki elég, vagy küldjön valakit, de ő nemet mondott. Katie meg a Sky Sporttal van elfoglalva.

-        Honnan vannak ilyen pontos információid?

-        Most ebédnél zajlott az egész. Ha tudni akarod Seb ritka paraszt volt, mert Helmuthoz akart rohanni, de mivel ő már nem tagja a csapatnak és Chris a közvetlen főnöke kiakadt.

-        Helmut elment?

-        Igen, Didi átküldte az utánpótláshoz, nem is jön vissza.

Meglepődött arcot vágott, de nem mondott semmit.

-        Sebastian mit mondott Chrisnek miért nem jön elém?

-        Semmit.

-        Azt kétlem. Szóval? – csattant fel.

-        Idézem „Küldjél ki te valakit Heikki elé, mert nekem jelenleg nincs rá szükségem!” – rápillantottam, ő meg elfordította a fejét.

-        Tehát igaz….Ez jellemzően Sebastian. – motyogta, de  láttam rajta, nagyon zokon vette.

-        Sajnálom.

Megrántotta a vállát.

-        Idefelé már tankoltam, de megállhatunk egy kávéra.

-        Nem kell.

Negyed órába tellett mire a grazi csúcsforgalomból kinavigáltam magunkat. Ráfordultam az autópályára.

-        Christian arra kért…- fordultam felé, de nem is fejeztem be a mondatot.

Heikki teljesen az ablak felé fordult, de így is látszott, hogy eltorzult az arca a sírástól. Némán folytak a könnyei.

Besoroltam a leállósávba, szélre húzódtam, és benyomtam az elakadás jelzőt, hogy mindkét index villogjon.

Kerestem egy zsepit a táskámba, és a kezébe adtam.

-        Kiszállok egy kicsit. – bökte ki rekedten.

-        Az autópályán nem a legjobb ötlet. Tíz kilométerre van egy benzinkút, ott megállok és kiszállhatsz. Úgyis megígértem Christiannak hogy lejelentkezem, mi szerint úton vagyunk. Oké?

Bólintott.

-        Jól van. – visszasoroltam a sávba majd a legbelsőbe mentem, és alig öt perc alatt, már a célnál voltunk.

Szélen álltam meg a sötétebb részen.

-        Felhívom Christ, és iszom egy kávét. Majd jövök.

Nem jött válasz. Nagyot sóhajtva kihúztam a kulcsot, és ott hagytam.

Ötletem sem akadt mit mondhatnék neki, és nem is igazán voltam biztos benne hogy nekem kellene ezt megtennem. Nem is ismertük egymást, de attól még sajnáltam.

Kikértem a kávét és leültem.

Írtam egy smst:

„Úton vagyunk, de akadt egy kis gond. Úgy beszéljünk, hogy más ne hallja.”

Percekkel később jött a hívás.

-        Szia.

-        Szia! Mi történt?

-        Heikki nincs túl jó passzban. – röviden elmeséltem a sztorit – Azt hiszem az én hibám, nem kellett volna elmondanom neki Seb beszólását, de hazudni se akartam. Mondjuk úgy tűnt tudja.

-        Tudta. – sóhajtott fel – Katievel jóban vannak, gondolom még előttem hívta, és beszámolt.

-        Értem. Mit csináljak vele? Ebben az állapotban nem kellene látnia őt a többieknek és Sebnek.

-        Nem, semmiképp. A maradék tekintélye is oda lenne.

-        Majd húzom valahogy az időt.

-        Jól van. Ügyesen. Számítok rád.

-        Nem vagyok a csapatod tagja.

-        De lehetnél.

-        Akkor te csinos főnöki segged kéne rugdosnom. – nevettem fel.

Néma csend volt a vonal másik végén.

-        Na szia. – és letettem.

-        Leülhetek? – állt előttem Heikki.

-        Persze. – mutattam a velem szemben álló székre.

-        Christiannal beszéltél?

-        Igen.

-        Mit mondtál neki?

-        Az igazat, hogy nem vagy éppen a legjobb lelkiállapotban.

-        Remek.

-        Össze kell szedned magad.

-        Jól vagyok!

-        Jó akkor menjünk.

-        Innék egy kávét.

-        Oké. – felálltam a pulthoz mentem, és kértem egy mézes-rumos kávét.

A finn elé tettem. Beleivott, és elhúzta a száját.

-        Ez alkoholos!

-        Igen. Idd meg, jót fog tenni. Szerelmi bánatra ez a legjobb. – szaladt ki a számon - Bassza meg.

Olyan képet vágott,  mint akit pofon csaptak.

-        Mit tudsz te egyáltalán rólam? –fakadt ki.

-        Nem erősségem az ismeretlen emberekkel való lelkizés. Nem akartam még jobban a lelkedbe gyalogolni… Sajnálom. Esküszöm nem akartam.

-        Honnan tudod te hogy nekem mi bajom van, és miért akadtam ki? Mit képzelsz te magadról? – hergelte fel magát.

-        Mit képzelek magamról? Elég sokat! Tudod, mint elismert szaktekintély, és doktori végzettségű ember azt hiszem, én be tudom sorolni magam a világ rendjébe. És te? Rólad ez elmondható? Én képes vagyok létezni egy Patrik nélküli univerzumban, és te? Te képes vagy egy Vettel nélküli bolygón élni? Mert azt kétlem!

-        Azt hiszed, mert hallottad a pletykákat máris tudsz mindent? –forgatta a bögrét.

-        Patrik elmesélte az egészet, és ő nem szokott pletykálni, csak tényeket közöl. Rád kell nézni, és látszik mi a bajod. Leríj rólad, hogy szerelmes vagy. – kavartam meg kávém maradékát.

-        És szerinted is gusztustalan igaz? Beleszeretni egy azonos neműbe. – gúnyolódott – Olyan könnyen ítélkeztek! – itta meg egy húzásra a kávét.

-        Én nem ítélkezem. Csak sajnállak.

-        Nem kell a szánalmad! Nem szorulok rá. Én így vagyok boldog! Sajnálom, ha zavar hogy buzi vagyok! – állt fel, és kiment.

Utána mentem, a kocsinak támaszkodva állt.

-        Azt hiszem, félre értesz. – ballagtam mellé – Nem az a baj, hogy pasit szeretsz. Tőlem Christianban is szerelmes lehetnél. Engem nem zavarnak a melegek... Én azért sajnállak, mert egy olyan embert szeretsz aki semmibe vesz és nem viszonozza az érzéseidet. Sebastian nyilvánvalóan nem meleg, én úgy látom ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy dróton rángat téged. Mondott Patrik ezt azt, és abból ezt szűrtem le. Had meséljek el valamit. Tizenkét éve ismerem Patrikot, ebből egy évig barátok voltunk, nyolc évig éltem vele, és három éve vagyunk külön. Illetve most már csak voltunk külön. Szeretem és mindig is szerettem. Három év alatt elég sokat flörtöltem, de képtelen voltam bárkivel is lefeküdni, mert szerettem. Magányos voltam igen. Éltem az életem, reménykedtem, túljutok rajta, és amikor már sikerült újra ott volt. Nem bántam meg, de nem is adom fel a karrierem miatta, meg fogom oldani, hogy a kettő menjen együtt. A nyolc év alatt mi sokat veszekedtünk, de én soha nem tekintettem őt bűnbaknak semmiért, nem kínoztam, nem bántottam szándékosan, és nem hízelegtem neki, hogy ne hagyjon el. Amikor szakítottam vele, akkor azt azért tettem mert úgy éreztem nem tudjuk tovább együtt folytatni, mindenben csak gátoljuk egymást, és azt hittem már nem szeretem eléggé. Úgy gondoltam ő sem szeret már, csak nem meri mondani, mert nem akar bántani. El akartam engedni, hogy mással boldog legyen. Én azt hiszem olyan az igazi szerelem, ha az egyik a padlón van a másik felsegíti, ha az éjszaka közepén fagyit akarok enni, akkor lemegy a boltba. Az igaz barátok pedig bármikor bármiben számíthatnak az emberre és viszont pl. képesek érted éjszaka repülőre pattanni, mert bajban vagy. Én azt gondolom, abból amit meséltek, ebben a kapcsolatban te vagy az odaadó szerelmes, és a hű barát, Vettel pedig egyik sem. De igazad van én nem látok bele ebbe, és lehet, hogy tévedek.

-        Nem. – szólalt meg rekedten, és némán folytak a könnyei – Igazad van. Sebastian nem szerelmes belém, és nem tart a barátjának, csak egy gumilabdának, amivel hol játszik, hol pedig dühöng. Régóta tudom, hidd el. De….de nem tudom itt hagyni. Próbáltam, nem vagyok elég erős. – csúszott a fölre – Szánalmas vagyok. Egy szánalmas srác, akin mindenki csak röhög mert beleszeretett a saját pilótájába. Egy kis nyomorék buzi. –nevetett fel - Istenem ha most látna, hogy röhögne rajtam, és milyen igaza lenne.

Mellé ültem és átkaroltam.

-        Ő a szánalmas, hidd el.

-        Mégis én vagyok szarul.

-        Most neki is szar, mert Didi neveli. Úgy zavarta a szobájába tegnap este mint egy kutyát. – nevettem fel, és elmeséltem a sztorit.

-        Egyszer hopp, másszor kopp.

-        Igen. – dörzsöltem meg a karját- Na. Visszakapja ő, amit másokkal tesz.

-        Ez engem nem vigasztal.

-        De jó sztori! – kacsintottam rá.

-        Igen.

-        Gyere. Indulnunk kellene. –álltam fel, és kezet nyújtottam neki hogy felsegítsem.

-        Kösz.

Beszálltunk, és ráadtam a gyújtást.

-        Mit gondolsz?

-        Miről? – néztem rá.

-        Képes lennék otthagyni?

-        Igen, de ahhoz végre a sarkadra kellene állnod, és nem hagyni magad. Miért tűrsz el ennyi mindent? A munkatársa vagy nem a szolgája. Ő tartozik neked és nem te neki, ezt ne felejtsd el.

-        Igen…