Dream/Team? - Álom/Csapat? 14.

14.

Nem tudom, hogyan jutottam vissza a pályára, és a következő pár nap is összefolyt. Emlékszem a sírásra, a fájdalomra, a lelkemet égető ürességre, és a  kétségbeesésre. Nem voltam teljesen magamnál, nappal csak ültem az ablaknál, és magamat okoltam. Az éjszakák voltak a legrosszabbak, mert minden éjjel Patrik arca kísértett és ordítva ébredtem fel. Egyszer berontottak hozzám a fiúk, mert hallották a kiabálást, utána Heikki átköltözött a kanapéra, és igyekezett szemmel tartani.

A temetés előtti este volt a legrosszabb, a csapatorvosnak is át kellett jönnie, mert már remegtem az idegtől. Adott valami injekciót,és kiment, én pedig végig hallgattam a suttogásukat a résnyire nyitva felejtett ajtón át.

-        Hogy van? – kérdezte Dietrich dörmögve.

-        Idegösszeomlás. Kapott gyógyszereket, de ez csak tüneti kezelés.

-        Az én felelősségem. – szólalt meg Christian - Nem kellett volna megnéznie a testet. Erőszakosabbnak kellett volna lennem. Egy barom vagyok.

-        Igen… Szerintem azóta is a sokk hatása alatt áll. Nem véletlen, hogy állandóan őt látja álmában. Azt mondja Patrik egy szakadék másik oldalán áll, kinyújtja felé a kezét, és hívja.

-        Istenem… - sóhajtott az angol.

-        Nem maradhat egyedül, szemmel kell tartani. Az étvágytalansága is aggasztó.

-        Gondolja hogy megpróbál kárt tenni magában? – morogta Didi.

-        Még az is lehet. Nagyon rosszul viseli. Örülnék, ha a temetés utáni hetekben is figyelhetnék rá.

-        Jó ötlet az ha magunkkal cipeljük a versenyekre?

-        Horner!

-        Didi, nem az a bajom, hogy jönne, hanem hogy jót teszünk-e vele, ha folyton mindig Patrik emlékébe botlik!

-        Nem tudom. Vagy segít, vagy sokkal rosszabb lesz, de társaságra szüksége van. Nem maradhat egyedül. Van családja akikhez esetleg hazamehet? –érdeklődött az orvos.

-        Nem tudom. Megkérdezem. – mondta az angol.

-        Majd én. – hallottam Heikki hangját.

Bejött.

-        Szia.

Pislogtam egyet.

-        Cat. Kérdezni szeretnék valamit…

-        Hallottam a beszélgetést.

-        Értem.

-        Van egy barátnőm Dublinban. Még a gimiból ismerem. Orvos… Patológus.

-        Értem.

-        Hívjam fel?

-        Már hívtam, holnap eljön a temetésre, és elvisz magával.

-        Oké. Beszeltem a fiúkkal a garázsban. Szeretnék ha eljönnél a Britt Nagydíjra.

-        Nem.

-        Biztos? – kérdezte szomorúan – Örülnénk ha velünk lennél, sokat jelentene a csapatnak is.

-        Nem. –ráztam a fejem sírva – Nem tudnék úgy járkálni köztük, hogy ne azt várnám mikor lép ki az egyik kamionból.

-        Értem. Próbálj meg pihenni.

-        Igyekszem.

-        Helyes. – takart be.

Bezárta az ajtót, így nem tudtam meg miről beszélgettek még.

A temetés zárt koporsóval zajlott a pálya melletti temetőben, Dierichék intéztek minden, én végig sírtam az egészet. Az egyik oldalamon Anna barátnőm, a másikon Christian szorította a karom.

A teljes csapat eljött, még a gyárból is pár munkatárs, akiket én nem is ismertem.

A délutáni fogadáson, csak az órát néztem, minél távolabb akartam kerülni innen. Anna egy idő után mellém ült.

-        Ez az osztrák azt mondja, örülne ha velük mennél a következő versenyre.

-        Nem, többedjére sem, miért nem értik már meg? – akadtam ki.

-        Oké, oké. – nyugtatgatott, majd tovább állt.

A repülő hatkor indult, de már délben Bécsbe akartam indulni.

-        Biztos, hogy máris mentek? – kérdezte Christian aggódva.

-        Igen. Menni akarok.

-        Hát jó. – elővett valami a zakója zsebéből – Ezek az én – mutatta meg névjegyét,majd megfordította – ez pedig Didi elérhetőségei. Ha bármire,de tényleg bármire szükséged van, szólj nekünk. Ha pénzre, vagy esetleg másra…

-        Nem kell semmi.

-        Cat…

-        Csak hagyjatok békén!

-        Jól van. De ha mégis úgy adódna, keress minket bátran. Lenne még valami…

-        Mi?

-        Patriknak elég sok cucca maradt a gyárban, iratok, könyvek, személyes tárgyak.

-        Küldjétek el Dublinba.

-        Szeretném ha egyszer, amikor már úgy érzed, érte jönnél. Dietrich kifejezetten kért, hogy majd mutassam meg neked hol dolgozott Patrik. Biztosan szeretnéd, látni.

-        Nem. Nem.

-        Cat.

-        Csak postázzátok el. – és otthagytam.

Nem akartam látni a csapatot, nem akartam látni őt, se Didit, se Daniel, és legfőképpen Sebastiant. Olyan messzire akartam menni amennyire csak tudtam.

Az első napok, hetek lassan teltek, és nem változott semmi. Maradt a fájdalom, a magány, és kín. Annával laktam Dublinban, de ő ritkán volt otthon a munkája miatt. Sosem akart semmit erőltetni, időt és teret hagyott a gondolkodásra. Néha eszembe jutott, hogy ideje lenne kimozdulni. Lassan eltelt a nyár, beköszöntött az ősz, és én egyik nap nyakamba vettem a várost. Nagyokat sétáltam, és ez segített. Az álmok is lassan ritkultak. Január végén után felhívott Emma, hogy még tartották a helyem, de választ szeretne két héten belül, megyek vagy maradok.

 Az egyik reggel nagyon hideg volt a lakásban, így az előszoba szekrényben kezdtem kutakodni valami takaró vagy pulóver után, amikor az egyik dobozban találtam egy Red Bullos sporttáskát. A címke szerint Patriké volt.

Leültem a földre, magam elé húztam és kipakoltam.

Céges pólók, ingek, nadrágok, jegyzetek, belépők, iratok, és egy laptop.

Bekapcsoltam, működött még nem merült le teljesen. Beírtam a korábban általam ismert jelszót, és a gép elfogadta.

Mindenféle ikonok voltak az asztalon. Főleg számítások, versenystratégia tervek, telemetria adatok, és az új jövő évi autó módosításaival kapcsolatos javaslatok, észrevételek, információk, aerodinamikai, műszaki ötletek.

Az egyik mappán az én nevem állt. Képek voltak benne rólunk, és egy újabb mappa. Abban pedig egy táblázat, a régi autó addigi adatairól, és a tesztpadon futó új modell információinak összehasonlítása. Ahogy átnéztem az új autó fő gyenge pontjainak: az aerodinamikát, a hőelvezetést, a motorhűtést, a fékhűtést, a súlyelosztást, a vezethetőséget, a gumi kopást látta.

- Lényegében szar az egész. – nevettem fel.

A műszeri eredmények, és az előző évi régi autón Zeltwegben tesztelt új elemek ezt is mutatták. A megoldás rubrikákban mindehol kérdőjelek.

- Hát Newey ezt eltervezte… És ezért akartad hogy segítsek, de nem a régi autóval, hanem az újjal. A teszten már láttad, hogy nem működnek az új dolgok, a teljesen új alapon még inkább nem fognak. Tudni akartad én hogy látom, és mit javítanék… - döbbenten meg.

Elgondolkodtam. A régi autónak is voltak gondjai, de az új a megváltozott szabályok miatt komoly problémákkal küzdött.

Felálltam, és az én laptopomon megnéztem a Forma 1 híreket.

A jerezi teszt előző héten ért véget, és mind Daniel, mind Sebastian panaszkodott az autó összes részére interjúkban. Bahreinig még három hét volt.

Töltőre tettem Pat gépét, és még egyszer átnéztem mindent. Sokat gondolkodtam, és végül döntöttem.

Felforgattam a lakást mire meglett a Christian féle névjegykártya.

Könnyű lett volna felhívni, de nem volt kedvem telefonon beszélni, így írtam egy emailt.

„ Kedves Christian!

Ma pakoltam a lakásban, és belebotlottam Patrik sporttáskájába, amit Zeltwegből hoztam magammal. A temetés után említetted, hogy maradt még pár cucca a gyárban, de azt nem küldtétek el nekem.

Érte tudok menni a héten Milton Keynesbe? Esetleg tudok veled is találkozni?

Szeretnék veled személyesen beszélni egy fontos és sürgős dologról is.

Üdvözlettel: Dr. Ena Pataky (Cat)”

Majd az elküldésre kattintottam.

A délután folyamán többször is megnéztem a fiókom de nem jött levél, sőt még másnap reggel sem. Pontosan tudtam, hogy állandóan a kezében van a telefon, és nonstop beszél, smsezik vagy emailt olvas. Egy csapatfőnöknek lételeme a mobilja.

Gondolom kínos volt neki, hogy kerestem.

Végül este hatkor beütöttem a számát és megnyomtam a hívásindítást.

Mindegy ha más nem megkeresem Didit, határoztam el.

Kicsöngött, negyedikre felvette.

-        Igen, itt Christian Horner.

-        Dr. Ena Pataky.

-        Cat! Szia. Hogy vagy? Ezer éve nem hallottunk rólad semmit. – üdvözölt meglepően kedvesen, és lelkesen – Ugye nincs semmi bajod? Segíthetek valamiben?

Nem tudtam eldönteni, hogy ennyire megjátssza magát, vagy nem olvasta a levelet.

-        Tegnap írtam neked egy emailt. Azzal kapcsolatban kereslek.

-        Emailt? Nem olvastam. Vidéken vagyok. Szabit vettem ki. Január végén mindig elmegyek egy hétre, a lányomnak ilyenkor van a születésnapja. Ezt az időt vele töltöm. Ilyenkor senki nem keres még mobilon sem, csak ha ég a ház. Ha folyamatosan nézném a levelet, és a hívásokat, akkor az már nem szabadság. A telefonkönyv le van tiltva, de a te számod nem volt a listában, így szólalhatott meg a csengőhang. Azt hittem Dietrich az, ő szokta ezt játszani, ezért vettem fel.– közölte a tényeket.

Szánalmas, egyszerűbb lett volna ha leteszi amikor bemondom a nevem. Nincs olyan csapatvezető, aki az első teszt után lelép egy hétre.

-        Értem. Sajnálom nem tudtam. Akkor nem is zavarlak. Szia. – seggfej gondoltam, és bontottam a vonalat - Életem legpocsékabb ötlete volt felhívni. – sóhajtottam fel, és ledobtam a készüléket az asztalra – Ennyit érnek a Red Bullos ígéretek, jó tudni.

Átgondolva az egészet nem is tartoztam nekik semmivel.

Az tény, nyakig benne voltam abban a kavarásban Chrissel, de ő is jelentékenyen kellett hozzá. Sebastianról meg már nem is akartam beszélni.

Az a kocsi nem a vizes úton csúszott meg. Sebastian akarta kirántani Patrik kezéből a kormányt ebben biztos voltam. Később elolvastam a boncolási jegyzőkönyvet, és Pat kezén horzsolásokat, és karmolás nyomokat találtak. A csapat azzal magyarázta, hogy összetűzésbe kerültek pár emberrel a bárban amikor Sebet elhozták. Nekem viszont mást mondtak a képek. Olyan területen és irányban kapta a sebeket, mintha fogott volna valamit, és közben le vagy el akarták voltan rántani attól a tárgytól. Ráadásul a bal kezén kevesebb, míg a jobbon több heg volt. És nem összevissza, hanem mind bal-jobb irányú, egy azon széles, és mély. Mindet egy embertől kapta. Nyilvánvalónak tűnt, a csapat tussolta el az ügyet, vagy a boncnok nem volt elég alapos. Talán nem akartak egy versenymérnököt holtan, egy pilótát meg börtönben látni. Sokat gondolkodtam, és arra jutottam feltehetően azért történt, mert Seb nem szándékosan okozta a balesetet. Gondolom felébredt, és részegekre jellemző kötekedéssel át akarta venni a volánt. Így történhetett, hiszen bármennyire is utáltam a németet nem feltételeztem, hogy a nyílt autópályán józanul ilyet tenne, mert abba ő is belehalhat.

Anna is egyet értett velem, mert ő is mint patológus erre az eredményre jutott a látottak alapján.

Megszólalt a mobilom. Jött egy új email.

Christiantól.

„ Beszéltem a gyárral, a héten bármikor elmehetsz Patrik cuccaiért.

A főportán lesznek bedobozolva.”

- Paraszt! Két teljes sor, aláírás nuku… Hihetetlen…- sóhajtottam fel.

Másnap már repülőn ültem, és délután három körül értem a gyárba.

A recepciós lány kedvesnek bizonyult. Felajánlotta, hogy hív pár srácot mert tíz nagy dobozról volt szó, de elutasítottam.

Egyesével bepakoltam őket a kocsi csomagtartójába, a hátsó és első ülésre. Amikor az utolsót is besúvasztottam, még visszamentem.

-        Elméletileg ez volt az utolsó.

Körbe pillantott.

-        Igen, de megnézem a gépben is. – ellenőrizte a vonalkódokat is, amiket leszedtünk a dobozok címkéiről – Így van, nincs több. Kérsz esetleg egy kávét, vagy…

-        Nem köszönöm. De van itt valami. – adtam át egy borítékot – Találtam pár fontos adatot Patrik gépén, ami az idei autóval kapcsolatosak, egy Newey nevű mappában. Kimásoltam. Megtennéd, hogy átadod Adrian Neweynak?

-        Persze. De le is hívhatom, fent van a tervezői részlegen.

-        Nem kell. Csak add át.

-        Rendben. – tette be egy Newey feliratú fakkba.

-        Köszönöm.

-        Szia.

-        Szia.

Nyugodt szívvel autóztam vissza Londonba, mert megtettem ami Patrik anno elvárt tőlem. Az átnézett adatok alapján, kijavítottam az autó hibáit, leírtam részletesen a megoldást, és beállítási terveket készítettem, minden tesztre, futamra, és többféle időjárási körülményre.

Mindkét pilótára.

Tudtam miért akart bevonni a munkájába, azt szerette volna legyek én is a csapat tagja, de ez nem rajtam múlt. Christian és Didi nagy ígéretei nem értek semmit sem, csak a szokásos sablon mondatok voltak. A saját lelkiismeretüket akarták megnyugtatni.

Az enyém viszont tiszta volt, azt leszámítva hogy felelősnek éreztem magam Patrik haláláért. Ha nincs azaz epizód és a vita Christian miatt, akkor nem találkozik a többiekkel a parkolóban, és nem éri baleset.

Túl sok volt a „ha”, a „talán”, és ezeken már kár volt rágódni…

(A mellékelt kép szerintem igaz a megírt fejezetre. )