Dream/Team? - Álom/Csapat? 30.

30.

Hosszú percekig ült a földön, és némán potyogtak a könnyei, amikor erősen kezdte el dörzsölni a karját, mellé telepedtem az egyik kezemmel átkaroltam, a másikkal pedig lefogtam az ujjait.

-        Nem bírom…- suttogta.

-        Tudom… De gondolj arra, hogy végre nincsen titkod előtte. Megérdemelte az igazságot, még ha ez most mind kettőtöknek nagyon fáj is.

-        Olyan hülye voltam… - vágta hátra a fejét – El fogom veszíteni…

-        Lehet…

-        Nem vagyok jó ember…

-        Csak eltévedtél, mert rossz kereszteződést választottál, de most már jó az irány, és lassan vissza találsz a helyes útra…

-        Széthullott minden.

-        Akkor újra össze kell raknod.

-        Szükségem van valakire, mert egyedül nem megy. – nézett rám.

-        Én itt vagyok, és itt is maradok. Engem nem könnyű elüldözni.

-        Nem akarlak bántani…úgy ahogyan őt is.

-        Van közte és köztem egy lényeges különbség. Én nem vagyok beléd szerelmes, és így nem tudsz olyan fájdalmat okozni, mint Heikkinek. Mellesleg nem is hagynám.

-        Ez nem biztos… - erre szorosan karoltam.

Egy idő után már csak nézett maga elé.

-        Nem lesz baj… - szorongattam meg a vállát - Gyere. – álltam fel, és húztam őt is – Talpra.

-        Nem vagyok képes bemenni az ebédlőbe.

-        Akkor kérek valamit, és felviszem.

-        Nem vagyok éhes.

-        Majd meglátjuk.

A német a lépcsőfordulóban várt, amíg kikértem a kaját, érdekesen néztem rám, főleg Christian az étkező túl feléről, de más nem történt.

Fél órával később egy – egy doboz milánói pennével ültünk Seb szobájában.

Ő csak piszkálta.

-        Enned kell.

-        Nem megy.

-        Ha megeszel tizenöt falatot békén hagylak. Esküszöm. Utána mehetsz az ágyadba pihenni. Na!

-        Képtelen vagyok. – erre kivettem  kezéből a villát rátűztem egy darabka sonkát, gombát, és három tésztát.

-        Oké. Hajrá! – tartottam a szája elé – Csak tizenöt. Egy!

Felsóhajtott, kinyitotta a száját, és lassan enni kezdett. Közben újabb adat milánói került a villára, amit elé tartottam.

-        Kettő.

-        Holnap le kell mennem a költözést felügyelni, és te jössz velem.

-        Miért?

-        Három. – tartottam elé a kaját – Gyerünk!

-        Válaszolsz? –kérdezte teli szájjal.

-        Daisy szólt. És nekem kell egy kis segítség. Ez neked való. Remek lehetőség, ugyanis beszélned kell a fiúkkal, és közben egy listáról pipálni, hogy megvan e minden cuccuk. Közben megismerkedtek. Négy! – nyomtam a szájának finoman a villát.

-        Jó. – kapta be – De nem lesz kicsit fura?

-        Daniel nem lesz itt. Elutazik valami parádéra. Öt! Így ki tudod használni a helyzetet.

Bólogatva rágcsált, és úgy tűnt javul az étvágya.

-        Hat!

-        Mikor kezdünk?

-        Kilenckor, de negyed kilencre itt leszek. Legyél készen, még reggelizni akarok.

-        Értem.

-        Hét!

-        Akkor most ki lesz a főnök?

-        Hol?

-        Az összevont részlegen?

-        Nyolc!

-        Én. És függetlenek vagyunk Christiantól.

-        A főnöke lettél? – hökkent meg.

-        Nem. Egyenrangúak vagyunk. Kilenc!

Lenyelte a falatot, és leharapta az újabbat.

-        De persze hivatalosan kifelé, ő a főnök, és Adriannal közösen vezetjük a részleget. Nem akarom elvenni Newey tekintélyét.

-        Az emberek szeretik, és rossz szemmel néznének rád.

-        Tudom. Tíz!

-        Tudod ez egész jó. – bökött a kajára.

-        Tudom.

-        Vicces helyzet…

-        Tizenegy! Nem mondod? Lusta vagy, és kiszolgáltatod magad.

-        Csak egy kicsit.

-        Inkább nagyon. Te dög. – sóhajtottam fel – Tizenkettő!

-        Elmondod miért hívnak Catnek?

-        Nem.

-        Miért?

-        Aki kíváncsi hamar megöregszik. – böktem fejbe – Tizenhárom!

-        Szeretném tudni.

-        Így jártál.

-        Megeszem az egészet, ha elmondod.

-        Azt hiszed nekem teszel szívességet? A szemeden látom, hogy éhes vagy, kívánod. Nem vagy alkupozícióban Vettel! Tizennégy!

-        Oké, de?

-        Utálom a de kötőszót.

-        Ez nem fair. Sokat tudsz rólam, viszont magadról nem mondasz semmit.

-        Akkor figyelj, és láss meg dolgokat. Ha a kocsinál annyira ügyesen kiszúrod a részleteket, alkalmazd máshol is. Tizenöt!

Amikor megette, a kezébe adtam a villát.

-        Na hajrá magadtól!

-        Mond el. – nézett rám komolyan.

-        Nem.

-        De miért? – tette le az evőeszközt.

-        Ha túl sokat árulok el, felhasználod majd ellenem, ha vitatkozunk. Jobban ismerem a fajtádat mint hiszed. Ha támadnak védekezel, és közben a másikba szúrsz. Nem adok fegyvert a kezedbe Sebas, mert akkor úgy jársz velem mint a  trénereddel. Könnyebben tudok segíteni, ha én tudok többet rólad. Legalábbis az elején.

-        Akkor hogy várod el, hogy mint mérnökömben megbízzak benned?

-        Meg kell tanulnod bízni ismeretlen emberekben, ok, és indok nélkül. 

-        Kiborító vagy. – sóhajtott fel, majd folytatta az evést, így én is folytathattam a vacsorát.

Percekkel később mindkettőnk edénye üresen tátongott.

-        Én még éhes vagyok. – sóhajtottam fel.

-        Ennyi kaja után?

-        Nem mindenki szereti éheztetni magát, én kifejezettem imádom ha két pofára tömhetem a fejem.

-        Próbálkozhatsz a konyhán, de nem hiszem, hogy még lesz valami.

-        Rendeljünk pizzát.

-        Most? Este kilenckor?

-        Igen. – azzal elővettem a telefonom, és keresgélni kezdtem.

-        Látom, komolyan gondolod.

-        Igen.

-        Akkor inkább Daisyt kérdezzük meg.

-        Jó! – pattantam fel, a német az ajtóban ért utol.

Szegény recepciós lány döbbenten pillantott hol Sebre hol rám, amiért elé kerültünk késő este.

-        Pizzát akarunk rendelni.

-        Most? Bocs. Nem rám tartozik. Milyen hozassak, és honnan?

-        Na ezért jöttünk le. Kellene a szakértelmed. – kacsintottam rá.

-        Hát ahonnan érdemes az a Papa Luigi, gyorsak és jók. Mi Kívánságot szoktunk kérni. Hat feltét, plusz amit azon felül kérsz.

-        Oké. Adsz egy cetlit?

-        Szuper. –vettem át – BBQ alap, sonka, gomba, paradicsom, kukorica, csirkemell, hagyma, bacon. Egy jó nagyot. Én fizetek, és meghívunk téged is.

-        Hűű. Köszi. – kezdett el telefonálni én meg a kezébe adtam a bankkártyám.

Háromnegyed órával később az ebédlőben ültünk az ablaknál, egy frissen illatozó tizenkét szeletes malomkerék méretű pizza előtt. 

-        Ez zseniális ötlet volt. – vett el Daisy egy újabbat.

-        Tudom. – pillantottam oldalra, Sebastian még az első szeletnél tartott de evett, és ez volt a lényeg.

-        Kicsit más, mint amit megszoktam, de ízlik. – szólalt meg végül.

-        Azt sajnálom, hogy desszertet nem kértünk.

-        Van egy tábla dugi csokim. – vetette fel Daisy.

-        Jól hangzik.

-        Még csokit is akarsz? – pillantott rám a német.

-        Miért?

-        Semmi.

-        Nem látott még nőt jó étvággyal enni. – cukkolta a recepciósunk miközben egy újabb szelettel szemezett – Még egyet lenyúlok, de ez az utolsó. Három bőven elég.

-        Még van hat szelet pluszban, úgyhogy nyugodtan.

-        Láttam nőt jó étvággyal enni, de ez túl sok kaja.

-        Nem Seb, te eszel túl keveset.

-        Hát ti? – lépett be az ajtón Christian.

-        Hogyhogy mi? Inkább te? Azt hittem az asszonynál vagy. – vigyorogtam teli szájjal –

-        Ti most esztek?

-        Ó, Jézusom! Olyan vagy mint Sebas, ő is ezt szajkózza, de már a második szeletnél tart. – utaltam rá, hogy valóban szavai ellenére egy újabb adaggal küzdött – Kérsz te is?

-        Kösz nem.

-        Pedig finom.

-        Tényleg az. – pillantott fel a német, akinek már a száján folyt a szósz.

-        Akár egy gyerek. – nyomtam az arcába a szalvétát.

-        Ha felhizlalod hogy fér be majd az autóba?

-        Te is befértél a tavaly a Red Bull Ringen nem?

Seb köhögni kezdett, Daisy pedig feltűnően somolyogva bámulta a dobozt.

-        Neked mindenre van sértésed? – emelte meg a hangját.

-        Ülj már te törzsfőnök! – toltam hozzá közelebb a kaját – Amúgy meg Sebit nem hiszem hogy van még honnan fogyasztani. Szerintem a versenysúlya alatt van.

-        Annyira nem. –dünnyögte a német.

-        Ahha. Csak vagy hat- hét kilóval…

-        Hat és féllel.

-        Na ugye.

-        Na jó. – ült le végre az angol is – Győzött a többség.

-        Kérem a kupát.

-        Ne bosszants! – fenyegetett meg egy szelettel.